Nagy viharok alatt a szél könnyedén dobálta / a halat, / nem bírta már tovább saját terhét; / beroskadt, mintha elúszott volna a tejút alatt, / és az emberek kavicsokként / verődtek össze az ízelt barlangban, / egyre tisztábbra csiszolva egymás testét.

A ponty János, aki a ponty gyomrában lakott, régebben villanyszerelőként dolgozott, aztán megunta, és fiatalon átköltözött a halba. Berendezett magának egy szobát, otthonossá téve a testet „egy anyaméh se nézhet ki különbül” dőlt hátra elégedetten, és bekapcsolta a tv-ben a halász-vadász csatornát.

Ahogy teltek az évek, egyre többen jöttek a hal gyomrába lakni, gyerekek, nők és erőtől duzzadó férfiak. János, aki rabja volt megszokásainak, nem akart elmenni, de beállt közéjük elvégre, máshol is kezekből épülnek a folyami hidak.

A gyomorbéli világ tágult és egyre színesebb lett, – az emberek nagyobb házakat, és tulipános kerítést akartak – ezért Jánost tették meg alappillérnek. Ő állt legközelebb a halhoz, és dühösen kérte a teret, hogy adjon még nagyobb részeket. Így a nép négykézláb szürcsölte iszapos vérét, és olajos húsát harapta, végtelen szabadságot képzelt a testbe és nem számolta tovább a bent töltött éveket.

De mikor a hal már mindenét odaadta, Jánost összepréselte a levegő utáni vágy; beszivárgott a vékonyodó inakba egy veszélyes gondolat, mely szerint: kint néha teltebben kel fel a nap, mint odabent, és az emberek számolni kezdték az égen a fényes pontokat.

János a távozás mellett döntött, többé már nem érzett a hal iránt vonzalmat. Viszlát – integetve búcsúzott tőle.

Villanyszerelő híján a csillagok sorra kiégtek; a ponty boglyas gerincéről lealkonyodtak az égitestek, csurig töltve sötétséggel az odvas birodalmat.

Nagy viharok alatt a szél könnyedén dobálta a halat, nem bírta már tovább saját terhét; beroskadt, mintha elúszott volna a tejút alatt, és az emberek kavicsokként verődtek össze az ízelt barlangban, egyre tisztábbra csiszolva egymás testét.

Amikor évek múlva egy homokkal borított zátonyra köpték a habok, János, gyermeki honvággyal eltelve rohant a kiszáradt testhez. Kivett a gyomrából egy odvas kavicsot, és óvatosan a füléhez emelte.

Hallotta az édesedő vízben locsogó lábát, ahogy ráüvöltenek, mikor kilopja a befőttből az uborkát.

János elgondolkodott; hogy a hal érte vajon könnyeket hullatna? Így kimászva a vízből vajon még visszamászhatna? De a hűséges éhező etet; régi ismerősként fogadta vissza a testbe – végül is ez az egyetlen hely, ahol anélkül tarthatja vissza a levegőt, hogy megfulladna.

Meggymag

A konyhát és az ebédlőt elválasztó fehér függöny mögött anyám meggyet magoz. Jobbra teszi a magot, balra a zselés gyümölcsbelet, kézkrém-illatot fúj a huzat a függönyön át. A vékony szövet megszűri alakját, a születésem előtti negyven évben begyakorolt mozdulatainak csak a kivetülését szabad látnom, mint a magzat, aki csak hangokat hall, artikulálást még nem láthat a szájakon. Később talán ő is rájön; a száraz, görcsös ujjak ösztönösen dolgoznak azon, hogy csak olyan mozdulatok látszódjanak át, melyek évekkel ezelőtt elültettek benne egy meggymagot, de még nem bonthatja szét tenyerével a földet.