Ha mégis kitavaszodna, még mindig / ott lennének a csűrök. A csűrök között / légvonalban egy elnyújtott, nagy ölelés. / Fölötte nulla mértékű, sűrű halmazok, / alatta kontinuum. Derékig gázolsz / benne, de megtalállak az eredőben. / Megkönnyezed, amikor kilépünk belőle. / Nevetsz, amikor bontom a sort.

Apokrif

És mindig összesúgtak a háta mögött, és kinevették. Volt, hogy összevarrták a száját, hogy ne beszéljen. Ha tudták, kikerülték. Ha nem tudták kikerülni, nekimentek és föllökték. Rendszeresen ütlegelték, mert tudták, hogy nem üt vissza. De sose néztek a szemébe. Kigúnyolták és leköpték azokat, akiket meggyógyított, rögtönzött színpadokon utánozták gesztusait, szavajárását. Ezt mindenki tudta. De azt beszélik, hogy volt egy hely, ahova a főpapok se léphettek be. Ott őrizték a szavait ketten, jó pénzért. Valami masina éjjel-nappal az ellentmondásokat kereste bennük. Egyszer, hosszú idő után találtak is egyet. Ettől éktelen haragra gerjedtek, és kőbaltákkal szétverették, és megölették az ezermestert is, aki megalkotta. (Hiányzik). Külön szót találtak rá.

Belülről horzsol

Ha kimondod, felhasítja a látszat vékony bársonyát. Ha nem mondod ki, belülről horzsol.

Deconstructio

Kiteríteni egy pokrócnyi területre mindent, ami egy szervezeti egység, mentőautó, postás, szerelmesek piknikje, két fős zenekar, tűzoltó, biciklis honvéd, és ezt felülről lefényképezni. Magyar találmány. Szétszedni, egymás mellé tenni, és úgy hagyni. Azt hinni, hogy ez minden. Azt hinni, hogy ez jó. Hogy kinyitva a mellkas, szabadon a szív, lehántva a fejbőr, és nyilakkal mutatni, hol a trepanáció. A lélek láb mellé téve, a sarokban az ihlet, sztaniolba csomagolt iszonyat. Eszköz, tárgy, ami matéria, egy sem. Szem kifeszítve, karok széttárva. A meztelenség, mint stigma. Az aura feltekerve, mint a Magányos cédrus ama napon. A kép fekete-fehér. A blende végtelen.

Megszállottnak kell lenni

Megszállottnak kell lenni ahhoz, hogy le merjünk mindig ugrani, megszállottnak és őrültnek. És minél inkább nem mer a test, annál inkább akar a lélek. Az utolsó szakadt inak nem tartják már, nem is rántják vissza. Az a bizonyos misztikus kilépés, és a forrás néma lüktetése, szünet. Különös illatok. Vágás. Tárgyak hangtalan koppanása. Rángatózás, flash. Végtelen szünet. Aztán visszatérés a testbe, megint a szavak, a beszéd mímelése. Hangzavar. Tátogás.

Sorvezető

Ha mégis kitavaszodna, még mindig ott lennének a csűrök. A csűrök között légvonalban egy elnyújtott, nagy ölelés. Fölötte nulla mértékű, sűrű halmazok, alatta kontinuum. Derékig gázolsz benne, de megtalállak az eredőben. Megkönnyezed, amikor kilépünk belőle. Nevetsz, amikor bontom a sort.

A margó alatt

Amit nem mondunk ki, felírják az angyalok. Amit ők sem adnak tovább, eget tart.

Kegyelem

És körbeölel És körbezár elöl és hátul És meglapogatja a lelked Szebbnél szebb ígéretekkel És elhiteti veled, hogy szolgálat És könnyű borzongás az egész Megöleltet a világ szépeivel Elveszi tőled a világ szépeit A kedves tárgyakat Amik a kedves emberekkel kötnek össze Szép szaténokkal feltörli a földről Taknyodat és nyáladat, amin néha csúszni szoktál Feltárja a nyelv gyönyörű mélységeit Amin hallgatnod kell A vádlóid előtt Gyengéden megölel A te gyengédségeddel Füledbe súg és megcsókol A tőled tanult örök-pecsét-csókkal Ellesi tőled a tantrát hiánytalanul Autogramot kér az örökkévalóságnak Letörli meggyötört arcodról A könnyeket Megpaskol

És odadob megint az ördögnek Maga helyett.

Érted.