A cserepekről csúszó hó az ereszen megáll, / míg a teraszról lapátolok, a lavina elmarad. / Délelőtt olvadni kezd, aztán visszafagy, / ahogy átbukik a nap a homlokzat ívén.

A hulladék mecénásai

Zöldül. A vonatról egyre messzebb a horizont. A kékre nyílt égbe folyik a felhők narancsos habja.

A vetés egyre nagyobb foltokat vesz el a szürkére fagyott földtől. Jön a tavasz, a szerelvény versenyt hasít az autókkal, nézem, a főúton kik érnek előbb haza, csukják be maguk mögött a kaput, és nem engedik a város feletti burát a kerítésen belülre, a tetőtéri ablakok fölé.

(akar a homályosan fénylő füst minket is, takar a zajból és szennyből növekvő árny.)

A cserepekről csúszó hó az ereszen megáll, míg a teraszról lapátolok, a lavina elmarad. Délelőtt olvadni kezd, aztán visszafagy, ahogy átbukik a nap a homlokzat ívén.

Hetek múlva tégladarabokat söprök, mállik a téglapárkány. A résekbe fagyott víz a ház díszeit repeszti először.

Megszoktam, megszerettem, felépültem, hogy e körforgásban részeire essen az egész. A bádogos szilikonnal gyógyít, [TÖMÍTJÜK! KISZORÍTJUK!] feltartóztatjuk a rontást. De a víz csak csöpög, szétfröccsen a falra, a térkő réseiben nőnek a palánták.

A természet rongál, az állat rongál, nem az ember; ég a műanyag zsák, a nyári konyha fölött opálosan remeg a levegő.

Amit gyűjtünk, azok vagyunk, a hulladék mecénásai.

Szétszakadnak a zsákok, a szemét körforog: a szelektív udvarból a focipályára, a focipályáról az öntözőcsatornába, míg betemeti a játékot elunó föld, és issza, issza sörösdobozok maradékát, horpad lépteim alatt a szomjas csatornapart.

Kozmogónia

Lesöpörtük a padlást. A csatos üvegeket meg a literes boros palackokat félretettük, a nem tudom, mire lesz jó favonalzót, ónémet tükröt is. Egy rendezetlen élet kellékeit. Aztán nekiláttunk a födémnek.

A lapáttal fölszedett vályog porfelhőjében sok ezer csillag gyúlt, maszkban figyeltük egy világegyetem születését. Amikor leülepedett a zavaros homály, a hűlő döbbenetben deszkák réseiből záptojások, kirágott dióhéjak kukoricacsutkák kerültek elő.

Vödörszám hordtuk le, gyűlt a halom a ház előtt. Átköltöztetett lett a káosz. A hálószobában már szkafandert vettünk, ne a nyakunkba folyjon a törekes homok. Láncban adtuk ki az ablakon, talicskával rohantunk egyre kisebb lendülettel a magasodó dombra.

Aztán megállt az emelkedés, befejeződött a bontás. Végül feltártuk a nagy pele múmiáját is, örök álomra aludhatta magát valamelyik télen.

Egymástól kérdeztük, hogy lesz ebből otthon, és a ház előtti sitthalmot néztük. Legalább eltűnt a mocsok, hangzott a civilizált válasz, de láttuk az ablakból. Három hónapig hordtuk a hulladékudvarba utánfutóval,

végül jött egy munkagép meg egy hatalmas billencs, és negyed óra alatt eltüntette földtörténetünk nyomait. Szalai Zsolt 1979-ben született Győrött, Öttevényen él. Költő, kritikus, az Ambroozia folyóirat szerkesztője, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum munkatársa. Megjelenés előtt álló kötete: Gyökeres ház.