Mit jelenthet a hitelesség az azonnaliság és avulás korában? Mik a kilátásaim a túlnépesedett világban erdélyiként és kisebbségiként, nőként és férfiként? Mi az, amiért felelősséget kell vállalnom? A címtelen föld – erdélyi fiatal metamodern költészet című antológia sok más mellett ezekre a kérdésekre is válaszokat keres. Az alábbiakban a frissen megjelent kötetből közlünk néhány szöveget.

Kolozsváron 2008-ban jelent meg a Korunk és a Komp-Press Kiadó gondozásában A meghajlás művészete címmel az erdélyi fiatal, akkor még kezdő szerzők antológiája, majd hat évvel később, 2014-ben az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott Mozdonytűz – Fiatal írók antológiája. Azóta felnőtt egy nemzedék, az említett antológiák szerzői közül néhány már ismert, több kötetes szerzővé érett, ugyanakkor a Mozdonytűz óta eltelt újabb hat év, közben színre lépett egy teljesen új generáció is, velük együtt pedig egy újfajta költészet van kibontakozóban. Kevésbé jellemző a posztmodern cinizmus, paródia és pasztiché, helyüket egy reflexívebb irónia, fokozott őszinteség és újfajta érzékenység vette át. Ezt az átalakult érzelmi struktúrát sokan kísérelték meg leírni, ezek közül a legintegratívabbnak a metamodernizmus javaslata bizonyult. Robin van den Akker és Timotheus Vermeulen szerint a metamodern érzelmi struktúra a modern naivitás, elhivatottság és autenticizmus, valamint a posztmodern eltávolodás, irónia és dekonstrukció közötti oszcillációban tételeződik. A címtelen föld antológia az erdélyi költészet új irányait és kísérleteit gyűjti össze, amelyeken tetten érhető a metamodern érzékenység.

Ide tartozik az utóbbi időben sokat vitatott „újkomolyság” fogalma, az ökológiai- és társadalmi tudatosság és reflexió, a testiség és a testtudat kérdései az információ korában, a popkultúra versus magaskultúra, de szűkebb értelemben a kisebbségi lét, az ellentmondásos kelet-európai realitás problémakörei a 21. századi globalizált világban.

Mit jelenthet a hitelesség az azonnaliság és avulás korában? Hogyan kell viszonyulnom a környezetemhez a közösségi média és a fake news sűrűjében? Hogyan és mivé alakultak át emberi kapcsolataim? Mik a kilátásaim a túlnépesedett világban erdélyiként és kisebbségiként, nőként és férfiként? Mi az, amiért felelősséget kell vállalnom? Hogyan kell egyszerre lépést tartanom a világgal, döntéseket hoznom, és valamilyen módon viszonyulnom kultúrához, hagyományhoz, valláshoz, családhoz? Valóban közeleg a világvége? Ha igen, mi lesz utána? Ha meg nem, akkor mi jön még?

Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatják az (fiatal) erdélyi költőket, akik a legkülönbözőbb versnyelveken alkotnak a vallomásos költészettől a formai játékon át a poszt-apokaliptikus- és biopunk víziókig. A kisebbségi tapasztalaton túl – vagy épp abból adódóan – érzékelhető közöttük egyfajta, „otthonról hozott” (poszt)irónia, ami nem funkciója, hanem inkább előfeltétele versbeszédüknek. Szintén felfedezhető egy, ezt erősítő, komplex kulturális- és társadalmi háttér, illetve az ezeket ellenpontozó nyers őszinteség és lelki realizmus.

Elsősorban a legfiatalabbak sorolhatók ide, akik az elmúlt években kezdtek publikálni, mint Gál Hunor, Gothár Tamás, György Alida, Juhász-Boylan Kincső, Kali Ágnes, Kemenes Henriette, Kulcsár Edmond, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Ozsváth Zsuzsa, Sánta Miriám, Sárkány Tímea, Sztercey Szabolcs és Vass Csaba; majd azok, akik Mozdonytűz körül bukkantak fel, mint André Ferenc, Győrfi Kata, Kulcsár Árpád, Serestély Zalán, Székely Örs és Varga László Edgár; de itt a helye azoknak az is, akik már jó ideje alkotnak, de mostanában új hangokon szólaltak meg, mint Benke András, Borbély András, Fischer Botond és Gondos Mária Magdolna; valamint a Meghajlás művészetében is helyet kapó Horváth Benji, Láng Orsolya és Visky Zsolt.

Kemenes Henriette: Mikor az öregekről beszélek, nem anyámról beszélek

Nagyanyám feje, mint egy kórházi folyosó egyetlen ablaka, fehéren sugárzik. Az agyából előkúszó rozsdaszínű állatok nyüszítve szélednek szét az éjszakában. Olyan kutyaformák, vagy tán kisebbek, és béjárkálnak mindent, így meséli, míg egy köpenyes alak zsákba fogja, aztán a folyóparton el nem engedi őket. De hogy onnan merre tovább, torkolat hiányában, nem tudom. A masszív erdőirtás következménye, hogy a lejtő egyszerűen megindul, mert már nincs gyökér, ami a talajt összetartaná. Nagyanyám arca földcsuszamlás. Hiányos mimikája meghatározhatatlan réseibe anyám virágokat ültet, aztán azt képzeli, kertet lát. A lépcső alatt van egy zárt vízgyűjtő medence, az ereszekből ide csorog az eső, és annyi fény, amennyit az apró vödörnek hagyott rés enged. Emlékszem, ha a férfiak halat fogtak, volt, amelyiket bedobták ide, aztán a család évekig etette, a gyerekek nevet adtak neki. De a nyári kárász, mint a bányalovak, tavaszra megvakul, és ha egykedvű köreit figyeltem néha, mintha köveket varrtak volna a bőröm alá, süllyedtem. Csak az a tied, amit megszülsz, amire felszegeznek, csak az a tied. Nagyanyám csontja uszadékfa. Mint a moha, ránőve a szivacsos visszafejlődés disszonáns mozdulatai. A tűréshatárról szerettem volna mondani valamit, ami térben és időben nem meghatározható. Ha mégis megpróbálom betájolni, valahol a kilencvenes évek elején járunk, nyár van, negyvenfokos hőség, az erdősáv a tengeriföldre csúszik, kapálás hangját hozza felém a szél, egészséges asszonyok egészséges mozdulatait. Az emlék, mint egy árvaházi gyerek, nemtelen. Oszlásnak indulnak az élet rostjai. Reggel van, anyám cigizik, köhög, háta rázkódó dombjáról súlyos göröngyök pattognak lefelé. Poharában a hal a víz színén lebeg.

Juhász-Boylan Kincső: napló

álmomban meztelen nőt találok a keletiben a mentőknél kicseng foglaltak a rendőröknél kicseng foglaltak a tűzoltóknál kicseng foglaltak van egy számom elvitetik furgonnal ha nem bírom otthagyni a nőt hátán apró izzadságcseppek vannak pornófilmek ahol a férfiak könnyeznek gyönyörükben fölöttem vonatok indulnak dublinba buenos airesbe

álmomban megint kilakoltatás van még egy óra józsefvárosig ne legyetek kegyetlenek az astoriánál elfogy az élőlánc a srácokat kiviszik felakasztják

álmomban megírjuk az adria-riportot délre le a tengerig buszozunk felgyűlnek a vámvizsgálatok kenuba szállunk mint képeslapokon és találunk egy meztelen nőt egy folyóban elcsónakázunk a falujáig maradok éjjel a diszkóban olcsó a sör lehet beszélgetni szerintem a polgármester volt de hagyjam már órákig másolok a naplójából green day-idézeteket sára kicsit túlsúlyos azóta érzékenyítő pamfleteket osztogat én zavaromban rossz sört kérek de megiszom

álmomban újítják a hármas metrót munkások locsolják fel a port szemetet csorogjon már vissza a térkövek alá menjünk innen másnap émelygés hányinger nem bírom az éjjeli műszakot

Kulcsár Edmond: Be

Ha apádra ütöttél volna, nem rágnád a körmöd. Te is tudod, a genetika nem csak azon múlik, hogy anyád mit evett, amikor terhes volt. A cigit most már hiába teszed le, a hajlam szaga az ujjaid között marad. Ezért lettél megkeresztelve. Ezért konfirmáltál. Ezért tanították meg, hogy Isten igenis irgalmas, de igazságos is. Most húzod a vállad, de még mindig gyötröd magad, amiért gyerekkorodban több veszekedést láttál, mint esti mesét. Pedig be volt kötve a kábeltévé. Mondják, nem tehetsz róla, de hol számít ez, amikor halottakkal álmodsz? Nézd magad oszlani a piszoár feletti tükörben. Olvasd el, amit rúzzsal felírtak az arcodra. Az anyajegy neked is pont ott van.

Sztercey Szabolcs: Javítás

Sokáig tartott a készülődés, az Anya nehezen tudta eldönteni, hogy milyen frizurát is vágasson magának, a menyasszonyi ruha is el volt pakolva a ház egyik rejtett zugába, ahonnan csak sok keresgélés után lehetett előkotorni, amikor felvette, egy picit elbizonytalanodott, megállt a tükör előtt, igazgatta a ruhát, nem hitte volna, hogy ennyi idő után még jó lesz rá, egy kissé szorított, de azt az egy órát kibírja benne, gondolta, az Apa is alig találta meg az öltönyt, amit akkor viselt, kissé gyűrött volt, mert soha nem akasztotta vállfára, csak úgy lerakta, ahogy sikerült, nyakkendőt azóta sem tudott kötni, de valahogy csomózott egy idétlen bogot, lassan vonultak az oltár elé, hangosan szólt az orgonaszólam, a család és a rokonok újra gyönyörködhettek a pillanatban, mindenki szerette a menyasszony visszafogott, mégis elegáns ruháját, néhányuk meghatódva sírt, a fényképészek fel-alá futkároztak, hogy a lehető legjobb szögből tudják megörökíteni az eseményeket, majd az Apa és az Anya megálltak a pap előtt, rövid ideig csend lett, mindenki feszülten figyelt, majd elengedték egymás kezét, hangosan és érthetően elmondták, hogy ők már nem szeretik egymást, a pap áldásukat adta rájuk, lehúzták egymás ujjáról a gyűrűt, zsebre rakták, mindkettejük ujján ott volt a gyűrű nyoma, mint egy másodlagos gyűrű a főgyűrű alatt, élettelenül fehér volt a bőr alatta, de lassan színnel kezdett feltelni, a ceremónia után hazamentek, fogták a közös gyereküket, visszavették tőle a nevét, őt már többé sehogy sem fogják hívni, majd fáradságos munkával az anya visszacsinálta magába, apa asszisztált hozzá, szorosan fogta a kezét, míg a másikkal segített visszagyömöszölni a gyereket, majd türelmesen megvárták, amíg felszívódik, eltűnik, végül felöltöztek, elköszöntek, és többé nem beszéltek egymással.

Mărcuțiu-Rácz Dóra: nem megoldás

amikor a moldvai szobatársam arról mesél, hogy tegnap éjjel megvert valakit, elsőre nem akarok semmire sem gondolni, másodjára mégis arra gondolok, hogy ez megőrült.

miközben azt részletezi, hogyan törte el a férfi állkapcsát, elsőre nem akarok ítélkezni, másodjára mégis az jut eszembe, hogy én sosem mernék hozzáérni egy idegenhez. tipikus, egy férfi letaperolta tánc közben, de megbasználak, cica, de megbaszta, ahogy a földre terült.

a szobatársam még mindig mesél, hogy miket kiabált neki, amikor magassarkúban rugdosta az arcát, hogy elege van abból, hogy még mindig csak ennyinek nézik, még itt is, a telibebaszott kultúrkolozsváron. a biztonsági őr röhögött, meséli a szobatársam, aztán finoman kikísérte őt a szórakozóhelyről, óvatosan, nehogy rosszul érjen hozzá.

elsőre nem, de másodjára arra gondolok, milyen jól jönne, ha letörhetném az idegen kezeket.

félek a moldvai szobatársamtól, mi lesz, ha véletlenül hajnalban felébresztem, ha éjszaka horkolni fogok, vagy véletlenül elpakolnám a töltőjét, de ő legyint, hogy ez nem így működik.

nevetünk mindketten, vicces. a szobatársam jéggel borogatja a kezét, a rohadék biztos belátott a combja közé, miközben rugdosta, mondja.

amikor megkérem, hogy tanítson meg mindenre, amit tud, legyint, és csak annyit mond, hogy az agresszió nem megoldás. vicces, elnevetjük ezt is, miközben új szoknyát húz magára, elsőre nem akarok semmire sem gondolni, másodjára mégiscsak arra gondolok, hogy az sem segít, ha elmeséli, aznap mit viselt.

Kemenes Henriette (1988, Nagyvárad) költő, műfordító. 2017-től a Várad Kulturális Folyóirat szerkesztőségi titkára. A Fiatal Írók Szövetsége, az Élő Várad mozgalom és a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének tagja. Debütkötete, az Odú, 2020-ban jelent meg a FISZ gondozásában. Kinde Annamária-díjas.

Juhász-Boylan Kincső 1998-ban született a camdeni egyetemi kórházban, azóta költözködik haza. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban végezte, majd kolozsváron tanult magyar és összehasonlító irodalom szakon, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. Jelenleg fordít, szerkeszt, ír.

Kulcsár Edmond 1998-ban született Nagyváradon. A Partiumi Keresztény Egyetem magyar-angol nyelv és irodalom alapszakán végzett, jelenleg az egyetem mesterszakos hallgatója. Publikációi jelentek meg többek között a KULTer.hu-n, a Székelyföld, a Várad és a Helikon irodalmi folyóiratokban. A Kortárs Hangon pályázat többszörös díjazottja, az Élő Várad irodalmi mozgalom tagja. Írás mellett angol kortárs szerzők szövegeinek fordításával foglalkozik, a Reverse the Moment és a Gift of Grave zenei formációk tagja.

Sztercey Szabolcs 1991-ben született Gyergyószentmiklóson, Kolozsváron él, majdnem mérnök lett, de közben elkezdett verseket írni és végül filmrendezés szakon szerzett diplomát. Első kötete A nyelvtani közép címmel jelent meg 2017-ben. Rövidfilmeket is készít. Egy kilyukadt űrruhában járja a világot.

Mărcuțiu-Rácz Dóra 1996-ban született Nagyváradon. Jelenleg a BBTE Bölcsészettudományi Karának mesterszakos hallgatója, az Echinox és a Helikon szerkesztője. Prózát, lírát, kritikát, tanulmány- és műfordításokat közöl, valamint rendszeresen tudósít irodalmi rendezvényekről. Első kötete Macska van az úton címmel jelent meg 2017-ben.