Lapjaira metszed az embert, / gerincénél összekötöd, / átnyálazod, mint annak a rendje, / te már bontva érkeztél, / nem hagyod, hogy bepiszkolja kezét / Bármi, amit magadnak akarsz. // És mit ne akarnál magadnak?

Hajnali kettő és süt a nap, a nyakamon a szőr feléd táncol közelgő lépteid pezsegnek nyelvemen és tudom, hogy te mászol az ablakon, hogy ellopd az éjszakát, és átpasszírozd fogaid közt. Saját alakodra gyúrod az időt, újraalkotsz, pimasz mód teremtesz, atomjaira szeded a volt szeretők romjait, nem hiszel a szerencsében, de bízol az ajkadban, amiből tűzhányó módjára ömlik az igazad. Lapjaira metszed az embert, gerincénél összekötöd, átnyálazod, mint annak a rendje, te már bontva érkeztél, nem hagyod, hogy bepiszkolja kezét Bármi, amit magadnak akarsz. És mit ne akarnál magadnak? Visszaveszed az embertől a fényt, úgy kínálsz tüzet a cigarettához, lenyesed a szemhéjam, hogy látványod el ne takarja és akkor látom, lecsupaszítva, hogy nem napfényben áztatsz, csupán egy villámtöredéken lógva, időcafaton utazva jöttél, hogy emlékeztess, még itt vagy.

A szerző illusztrációja