trónfosztott szűz távolodik / már mint a valóság, hajnal / ban bartók bélával táncol az / árnyék, krízis a népdalban nép / és dal szárnyaszegetten, leplezi / leplét álma a fénynek minda / zonáltal, bántja szabó lőrin / cet járma a társadalomnak, / nincs többé bosszú és áldott / hála se nincs már, látszat lát / tat szemmel törvényt írni / a télről, mégse lehet nyáron / mert nincs hó zongora mellett

hála se nincs Hat nyuszinak tizenkét lapult füle nagyon szép. De az egyik „sötétkék” elveszett már nagyon rég. Szűkülnek a köröcskék, de te ne félj nagyon még. mária futna utánad, dobd el mégse magadtól, pócsmegyer, húsz május tizennégy, csütörtök, távolodom már, mint az igazság, nincs neki szárnya, trónja körül szent élőlények dünnyögik, úgy van, két szűz temploma épül a csöndben, néma teremtés Az én nevem csokika, el is bújtam sehova. De ha engem „keresel”, létezik ám az a hely. Ha a jármű szemetes, benne lakik az édes. mária füstös kocsma mögött él, szemben a szűz tél, pócsmegyer, húsz má jus tizennyolc, hétfő, elfáradtam a társa dalomban, térbeli nyár van, trónja körül négy szent élőlény, balga sötét fény szórja homályát szerte, homályt lát, mert megalázzák Ezeket most eldugom, de hogy hova, nem tudom. Akkor se, ha kérded „ezt”, ez a kérdés már kereszt. Három gyerek eloson, kabát lóg a fogason. mária gólyát gyógyít, mert a rab ének is így szól, pócsmegyer, húsz május tizenkilenc, kedd, angyal a mélybe lelökte az égről, szárnya törött és lába is eltört, csőrében volt persze a gyermek, felsírt, aztán megszoptatta a néma zsidó lány Az ágy alatt hallgatás, nem lakhat ott semmi más. Csak tisztaság és a „rend”, halkan beszél ott a csend. Némán matat két kezed, édességed megleled. trónfosztott szűz távolodik már mint a valóság, hajnal ban bartók bélával táncol az árnyék, krízis a népdalban nép és dal szárnyaszegetten, leplezi leplét álma a fénynek minda zonáltal, bántja szabó lőrin cet járma a társadalomnak, nincs többé bosszú és áldott hála se nincs már, látszat lát tat szemmel törvényt írni a télről, mégse lehet nyáron mert nincs hó zongora mellett Az én nevem koszorú, mégse vagyok szomorú. Gyertyáim közt ott a „kincs”, kezedben még, ami nincs. De amikor megtalálsz, örömödben majd ugrálsz. mária tudja magányát, őrzi a méhe gyümölcsét, pócsmegyer, húsz május húsz, szerda, mint arany almát hesperidáknak kertje, a mítosz történéseiben kígyóbőr illata terjeng, minta a mintán, tánc köti össze a lábat a fejjel, nincs neki lába, a látszat alázat, gőg a valóság Ha a csokit szereted, kerüld el a hideget. Ha azt hallod, hogy „meleg”, abból forró is lehet. Addig kövesd versemet, míg a csokit megleled. Farkas Arnold Levente 1979. január 30-án született Nagyváradon. Az általános iskola elvégzése után Szobra került, ott érettségizett, majd felvételt nyert Debrecenbe. Az egyetem megkezdését követően tett egy vargabetűt, rövid ideig Budapesten volt a lazarista szerzetesrend novíciusa. Visszatért Debrecenbe, ahol egy kocsmában megismerte leendő első feleségét, diplomázott (magyar-filozófia szak), majd tanárként, kollégiumi nevelőtanárként dolgozott. Debrecenből a Szentendrei-szigetre költözött. Jelenleg is itt él első feleségével és gyermekeivel, általános iskolában tanítja nemzetét (nem középiskolás fokon). Írásai különböző folyóiratokban látnak napvilágot. Két önálló kötete is megjelent (A másik Júdás, anyám teste). Nem különösebben tehetséges.