Az elnyomás versei – Kulcsár Árpád versciklusa
Buggyanjon hát mint tétova élet a héjból / mindig utolsónak hitt tavaszod! / Szivárgó habja a felsebzett égnek / csorogjon nyírek kérgén, / s puffogjon az avar alól a tél doha!
1. sárkányok és buzogányok Alkalmi szürke öltönyökben menetelünk a koranyárba, mint egy rendezetlen hadtest, egy avíttan fess gárda. Szánk sarkában mímelt elegancia, a korjegyek iránti kritika. Ez a szürke öltöny maga az integrált külső szemléleti pontunk, kint- és bentlevőségünk, az egyenruhánk, amire békejelet varrtunk. A sárkány előrevetett buzogánya vagyunk. Hiába dobjuk hét mérföldről, pontosan tudjuk, hova esik. És pontosan ugyanaz lesz a végünk, mint minden mesebeli sárkányé. (Szörnyen félreértett lények, A kincsek és a nők iránti lelkesedésük egy korakapitalista eszme jegyében is értelmezhető). Megbuknak szegénylegények javára, nekik veszítik el a nőt és a kincset. Győznek a fiúk, és elkezd érni ágyuk alatt a hétmázsás buzogány.
2. Tudod-e, milyen a négy fal közé zárt háború, Hallottad már sisteregni az ólomba zárt uránt? Egy szobában hallgattunk gyereksötétben, de beszivárgott az ajtó alatt a fénnyel a pohárcsontok törése. Anyám konyhateste, ott lebegett a harag a konyhaasztal fölött: a 40 wattos izzó fénye. De megnyílék az ég, és hallék hangja az Úrnak: nem büntetem az atyák vétkét a fiakban, de hagyom apává érni őket is. Dörög az Úr, srácok, hát ez nemes feladat, emlékező apákká válni akár gyermektelenül. És elmenének a tanítványok a világba hirdetni az igét, hogy hitvány atya max tűrhető fiat nevel. Legtöbbször olyat sem. Mert a morál emberi, az erőszak isteni eredetű, ez van, mondják a tanítványok, és vonogatják palástjukat. Tudod-e, milyen a négy fal közé szorított háború a megbocsátás keresztény elégiamormolásai között? Tudod-e, milyen? Hát szerelem. 3. Nyolc fok volt és májusi eső, pigmenthiányos giliszták találtak rést a betonon, a légszomj hajtotta őket felfele, és akit nem tapostunk el, sem talált már rést visszamenni. Most önmaguk üres vázaként hevernek a fényben, a járdán cipőnkre ragadnak, és elhordjuk őket a templomba, munkahelyre, parlamentbe, bárhová. Gilisztaemlék-erővonal a város.
4. még egyszer: háború
Lófaszt, ez itt elébb nem allegória, csak a kérdésről
terelem a figyelmet, tudniillik, hogy
ismered-e a négy fal közé szorított háborút?
Meg talán ez a tekergőzés, mint kígyó vagy giliszta
Lábamon, mint apáén, a gyermek, és az
éppen elhagyja a családot,
tán ennek tudható be
hogy apaemberként rúgtam bordáiba,
mintegy kimért mozdulattal,
és másnap glória s megbocsátás.
és élünk együtt
Mígnem valaki legyőzetik. Ismered?
5. Látod, mondtam a halottnak 130 kilométerre vagyunk Kolozsvártól, és csak én jöttem el, csak nekem ért 130 kilométert az életed. Nekem sem, persze könnyebb lett volna kiugrani két órára a Házsongárdiba de jöttem, hogy elmondhassam, hogy csak nekem ér meg 130 kilométert az életed. Szerettünk inni veled persze itt-ott, és iszunk is még nélküled, és rád is fogunk inni, de pont ennyire, 130 kilométernyire, egy óra ivásra játszunk szomorúságot itt. Ne érts félre, mondtam a halottnak, ez nem rólad szól, csak ennyit érünk, egy órát, tíz kilométert maximum. --------------------------------------------------
(ez mégis némi győzelem, nem, uram?) Buggyanjon hát mint tétova élet a héjból mindig utolsónak hitt tavaszod! Szivárgó habja a felsebzett égnek csorogjon nyírek kérgén, s puffogjon az avar alól a tél doha! Fakadjon vére s nedve az első simogatásból lett nőnek, a kéj alatt szíj-izmokkal még, de hörögve az út porában, szakadjon a szó őse ki! Hártyát vonjon hátán verejték és por masszája! Törjön ki tavaszod, az ezer szem profán tekintete alatt lángolásunk közönye! A teremtés kétségbeesett békaláb-rángása, ajzástól agóniáig. A testek útközépen romlandóságuk erényére hágva. Elszáradt spóráid csillagok, kimúlt kutyáid kínját hordják szeleid, csend rácsai füveid. Hogyan ne győzne most a fájdalom a tagokban, s a húsba maró körmök hogyan ne?
Az illusztrációkat Bartis Noémi készítette.

