Közöttünk / a távolság / álmokkal benőtt tér. / Szeretet és undor.

Szeretet Közöttünk a távolság álmokkal benőtt tér. Szeretet és undor. Sajnálom, hogy ilyen gyorsan szitává lőttél az utolsó kis szóváltásunkkor. Tudtad, igazam van. Már, ha mondhatok effélét. Így belém lőttél párszor, és, ahogy szoktál, hogy elvedd érvelésem élét, a végén fel is robbantottál. Így én, az élőhalott marhapásztor most intek a nézőknek lazán, hogy meghaltam, a kezemmel finoman befogom a halálos sebem, a szám, és hallgatom, ahogy az atombombád becsapódik halkan. Elnyúlok a földön ezen a, végül is, kiváló alvóhelyen, nézem, ahogy kúszik, és már majdnem lement a nap. Fogom a lehanyatló, már-már felrobbanó fejem. A tudathasadásom úgy ragyog felette, mint egy nukleáris naplemente. Egy karimás gombafelhő lesz a szemembe húzott kalap. Így leszek én végül valami köztes, egy le nem bomló atomkísértet, ami nem tűnik el, de mindig hiányzik a fele. Várom, hogy visszavarrjanak beléd, mint egy sérvet, hogy ne legyek szörnyeteg, magadba öltöztess, rántson engem is vissza a köldökzsinórod mélyugró kötele! Nagyon szeretlek. Csak nem vagyok normális. De majd, ha nem kell magyarázkodnom, mert a szeretet nem kerül már szóba új nap kel fel a sivatag talaján, otthon, világos leszek én is, ahogy más is, a napsugár injekciós tűje húz majd engem is karóba. Szörnyeteg Nem is vagy te furcsa, csak egyszerűen beteg. De hogy is nézzen ki egy őrült barlanglakó? Benned van a hiba? Remeteként élsz, ijedős szörnyeteg, tárnákban ballagó, öreg troglodita! Elhitted még te is, hogy gazdagon jössz haza. De sejtetted magadban, utolér a bukás. Fogalmad sem volt, hogy milyen utat kövess, te kéménycsőbe húzott, nincstelen mikulás, így lettél te végül egy laza kémény-csöves. A visszatérés nem megy! Így maradsz maradnak. Az életed ezért lesz teljesen kopár. Az őrület határán a szemed lesz az ablak, két üveglap között zümmög a szembogár. Mi hiányzik neked? Költözni szeretnél? Azzal lesznek gondok. Megfagy, aki kutat, már a te fogad is vacog. Elvág a világtól ez a benned rekedt tél, a sok deresedő homlok. A kiutat elzáró, vaskos hótorlaszok. Mi marad belőled? Esetleg egy sóhaj, a barlang fala remeg, ahol senki sem él régen. Hangfoszlányokká lesz a haldokló szörnyeteg egy ráncossá hervadt száj fénytelen gödrében. Stolcz Ádám 1989-ben született, Győrben. Egyetemi tanulmányait magyar szakos- majd jogászhallgatóként végezte. Jelenleg Franciaországban él, ahol pénzügyi területen dolgozik. Versei a 2000, az Apokrif, az Új Forrás, a Képírás, a Győri Műhely és az Opus hasábjain is megjelentek és helyet kaptak a Beszámított veszteség c. antológiában is. Első verseskötete 2016-ben jelent meg, Becsapódás címmel, az Apokrif-FISZ gondozásában. Transz című második verseskötete, mely szintén az Apokrif-FISZ kiadásában lát majd napvilágot, a 2021-es könyvhétre várható.