Kezdd inkább nálunk ezt az évet / Tőzegen jársz itt, apró, illattalan / mocsárvirágokon Áttetsző méregbuborékok / buggyannak ki a lépteid nyomán kettétört / lágyszárakból Észre sem veszed őket, / csak ha a nedves földig lehajolsz, / és hagyod, hogy mérgei meggyilkoljanak / a testedben minden evilági bajt

Növényperspektíva Ami igazán él, nem változtatja a helyét, csak növekszik Megpróbál kibújni önmagából És nem tudunk róluk ennél sokkal többet Figyelmünk lényegtelen részletekre korlátozódik (sejtnedv, merisztéma, citoszol, ilyesmi), miközben nem ismerjük fel a zellergumó és a jamgyökér szerepét egy idegen szenvedéstörténetben (amely egy öntöttvas wok fekete kérgében végződik) Képtelenek vagyunk megkülönböztetni a megváltó növényszín valamennyi árnyalatát és azok jelentéseit Mit érzünk egészen pontosan, amikor először érintünk csalánt szándékosan – önmagáért az érintésért, s az ebből nyert erő segítségével meghatározzuk a helyiértékét valaminek, ami egy kicsit sem zöld S van-e nemesebb látvány (lápvidéken vagy azon kívül) a rothadó növényi rostok szivacsos vízaláfutásainál A tó iszapos mélyén óarany arabeszkfonatok önfeledt bekapcsolódása a táplálékláncba, valahol a legelején Még biztos helyen, ami megkérdőjelezhetetlenné teszi az ártatlanságukat A láncolat másik végén, (ezt viszont tudjuk jól) senkinek sem adatik meg ez És nem ők öröklik a földet (ezzel az emberek próbálnak vigasztalódni), mert nem öröklik, hanem az övék Minden más erőszakos próbálkozás, kivagyiság, loncs, kolonc, röhejes erőlködés A gerinchúrosok törzsi hiedelemvilága, és annak erőszaktételei Pedig még a szomorúságunk is tőlük származik Mindenki tisztában van vele, hogyan kerül a földre az őszi szezon végére az a rengeteg falevél, és érezte már túlburjánzó, félreeső bokrok között az enyészet nedves illatát (ami pontosan megjelöli, és légmentesen kitölti a testek kiürült szívhelyét) Sokat kell még fejlődnünk, amíg valamelyikünk eljut odáig, hogy békésen, magának fotoszintetizál Bizony, mi szorulunk rájuk, nem ők ránk Barátnak is jobbak a legodaadóbb kutyánál És hatalmasabbak mindennél: ahonnét elvonultak, amiről végleg lemondtak, az sosem lehet másé Őrültek vágynak, azok is ritkán, ilyen pusztaságba A mennyeknek országát is mintakertészetnek képzeli el minden mitológia, ahol az egyetlen tévedés egy főemlős: a túlbuzgó segédkertész És ha ez nem igaz, vagy túlzás, akkor is jobb békén hagyni őket, mert annyi azért biztos, hogy valamennyit istenek, démonok, szellemek lakják Ezért mondom: minden növényevő állat (így az ember is) nyomorult kannibál (epilóg) Esténként megpróbálom kiengesztelni az elvénült cseresznyefánkat Méltóságteljes halált ígérek neki Amikor ültették még nem hogy tolatóradar nem volt, az automobilt sem tervezgették És persze nem használtak benzinmotoros láncfűrészt sem, amivel most nem vágom ki ezt a fát Mert testét sem fejsze, sem fűrész nem illetheti Vele leszek a legutolsó pillanatig, amikor magától hanyatlik a földre Gyümölcseit ebben az évezredben már kizárólag a madarak kapják Jóllehet tudom: minden növényevő állat (a madár is) nyomorult kannibál Kezdd Diktében az évet Kezdd inkább nálunk ezt az évet Tőzegen jársz itt, apró, illattalan mocsárvirágokon Áttetsző méregbuborékok buggyannak ki a lépteid nyomán kettétört lágyszárakból Észre sem veszed őket, csak ha a nedves földig lehajolsz, és hagyod, hogy mérgei meggyilkoljanak a testedben minden evilági bajt A vízmosáson túl, a lankás legelőn már leválasztották a borjakat, facölöpök mutatják s trágyahalmok a helyét, ahol a papjaid végrehajtották a szent megkülönböztetést Az áldozatra szánt bikákat elvitték Most lélegzetvételnyi zajokra elillanó fekete hátú vadak rágcsálják a hátrahagyott fűcsomókat Messzire látsz onnét Az erdőd nincs sehol Itt még a süppedős késő ősz, fagyok előtti félnapok, és mellkasra térdelő, dús pillanatok Traktornyomokban settenkedő jótékony szürkület A házat is csak sejtheted, pedig rád vár Vár bizony A lámpa ugyan még nem ég, de bort vegyíthetsz azonnal, s a szenelőben izzik a parázs Abban az évben (nem tudom, pontosan mikor), abban az évben, amikor még csak meg sem érkeztél, máris eltűntél, és úgy tudtuk, ezúttal végleg Egyébként meg: idén kezdd nálunk az évet, barátok között, végtelen hosszúságú telkeken, álom- országunk (az örök felébredés utáni örök ámulat) közepén Jó, hát ha nem is barátok között (kik is lehetnénk neked mi), az ellenségeidtől azért távol Értelmezhető időn kívül, ahol a híreket felülírja a változékony időjárás Fagyok előtti félnapok titokzatos öbleiben a ködök módfeletti gyarapodása eluralkodik a gyöngyöző valóságon Kitisztuló vakság Megjósolja az esőt (és a válásokat) a vén Teiresziász Kezdd nálunk mégis az évet Az eső végül tényleg megérkezik – vágyakozással csordultig telt lelkekre akasztott súlyaival, ahogy a közmunkák megvénült robotosai hirdették Apró, jéghideg cseppek szurkálják össze mindazt, amit nem takartunk el a szemeid elől, azaz mindent Lágy bőrön kivirágzó viharszínű oltás-hegek, amint saját eltűnésüket hirdetik Az ellenkezőjére még nem volt példa A penészes birtoklapokra ejtett ügyvéd- könnyeket, és a járványos szaporulatot nem ismeri ez a föld Ja igen, és aki elvált, hálás ezért neked Ama évben, amikor… Amikor… Eldönthetetlen, hogy megtörtént ez már valaha vagy sem Másrészt kezdd nálunk az évet, az örökké tartó felújítás mennyei tisztaságától csillogó szállásunkon Vagy ahol akarod, de ne Diktében, kérlek, ne ott Legyen benned ennyi érzés, ennyi elnagyolt érdeklődés minden más iránt Irántunk Mert hidd el, jobb itt, tőzegen járva, ébren Ahol észre sem veszed, és besétálsz a hegyek közé Mindegy, hogy jössz vagy mész, S akár el is tűnhetsz utána innét úgy, hogy azt higgyük, ezúttal tényleg mindörökké Mert már megszülettél Megszülettél bennünk végre, akik a zord földi parancs szerint élnek Abban a bizonyos évben, amikor nem Diktében, végre nem ott kezdted el az évet Petrik Iván 1971-ben született Balassagyarmaton. Verset, prózát, és elvétve történelmi tanulmányokat ír. Gannán él.