Kedves kebelbarátnőm, / úgy hasonül hozzád az égbolt, / mint hosszú estéken a sok volt, / bár, ha volt, volt ne, akkor most hova, / bizton valami álmos panelházba, / vagy ostoba.

Két bocs

Pünnyed az este és minek a, végighorkolja a városlakókat, megbökjük, dünnyögve átfordul a másik oldalra, halkan megkérdi: hány óra?

Kedves kebelbarátnőm, úgy hasonül hozzád az égbolt, mint hosszú estéken a sok volt, bár, ha volt, volt ne, akkor most hova, bizton valami álmos panelházba, vagy ostoba. Estés utcalámpák tövébe kotlott matrica, veled a kora Dunakanyar, velem kátrány, vissza-visszacsordogálok néha oda, hol a sört kidobni nem két perc, de legalább egy életút, mely kettéágaz és tétova.

Parasztasszony

Parasztházban e cérnakéz már lucerna, de hol a puha, kotlanivalón ül gombolya alszik s alant, álmában keszkenőt varr, félti őt az Isten, hetyke nő, szívében tar. Lóg az éccaka, s ki tűn a szénakazal, áthalad csacsin, és kedvemért pazar.

Most már mind szalmaszál

A por felszívja a levegőt, ahogy az gyanútlanul, mint egy ósdi szellő, a földúton elhalad.

Csizmát ölt a tópart, a zúgás szúnyog. Egész soká' kitart, viszketünk reggelig.

A buszmegbe’ kiérkezünk, fékolajba áztatjuk és széttárjuk kezünk. Heló busz, megállj!

Torkos CBA-vásárlók, anya százforintot adott. Mélabúval teli istállók, ma este szalmában.

Elfújt mindannyiunkat a szél, amiről semmit nem tudtunk, és most már mind szalmaszál.