húsz éve meg nem történt gyerek / felemlegetése egy éppen itt, éppen ekkor / megismert havernak, mert a Mari, / különben volt ám az AB-bizottság / előtt is, mondták, meg kell szülni a fiút, / hogy uralkodhassék, de legalább / építse, legalább szolgálja a fejlődő / szocializmust, tudod, mit csinált a / Mari?

A szomszéd asztalnál Istenről beszélgetnek

Békés nyár este, csöndes, mint a vérmezei hajléktalanok. Keddi hangulat, tizedszer ismételt boksz-meccset alakít át a TV digitálissá. A valóban megtörtént orrtörés még így, tizedszerre is fáj. Mindenesetre megnyugtat e szótalan piaszag, de főleg, hogy megszületni könnyebb, mint meghalni. Már zömmel egyedül járok ilyen helyekre, ahogy a régiek, magam még ha régi nem is vagyok.

Valami boldogság-féle az arcokon. Ez a barna kölyök a harmadikat se, annyit sem él meg, mondja tömören a múlt századból idemaradt szaki. Aki a magamfajtának – fekete keményfedeles füzet és küllem – tipikusan azt mondja, jelentést írsz, vamzer geci?

S van is meg nem is a dologban valami, de főleg, kiindulva abból, hogy megszületni könnyebb mégis, a neheze tehát hátravan, szóval van időm elmagyarázni az ilyeneknek, hogy miért épp’ ilyenekkel iszom együtt, egyedül.

Menekülni az egyszerűbb, erőltetni, lefogni csonka kézfejünkkel, öklünk maradékával, meghagyott részével a körömrágás, a szorongás okán, egyszerűbb; hogy majd sunyin, kúszva- mászva, erőnk teljében vághassunk vissza öv alá, kiburjánzandó mint a rák – a valódi fájdalom: „Nem szültél nekem gyereket, te kurva!”, majd megismétli a szomszéd asztalnál, mondtam a Marinak, te kurva, nem kaptad be a legyet!

Mondja, majd elégedett. Mint a színes TV, mikor először sugárzott szivárványt. Olyan rég volt már. Elkeseredett keresése a régnek, hajlamok gyökerét kikutatandó születni meg könnyen, s nem gondolni a gonddal-bajjal, énekkel, derűvel, csak azon, csak olyanokon gondolkodni dühvel, keserűséggel, mi az oka annak, hogy a kedd estém ennyi: húsz éve meg nem történt gyerek felemlegetése egy éppen itt, éppen ekkor megismert havernak, mert a Mari, különben volt ám az AB-bizottság előtt is, mondták, meg kell szülni a fiút, hogy uralkodhassék, de legalább építse, legalább szolgálja a fejlődő szocializmust, tudod, mit csinált a Mari? Drót vállfával szúrta, vágta, kaparta ki az elevent, az enyémet, azt a kis lenni-gyönge senkit, ki, rá a konyhakőre, aztán cserélhettem ki az egészet, mert nem tudott ránézni, de ne félj! A vállfa azóta is az enyém, lóg rajta a vékony kabátom, és ez az este, a levegőben.