Milyen indulás, ha / egy városnak álcázott / vágatból kell felszínre mászni, / felordítani, leporolni, / kiprüszkölni, kiköpni, / kihányni a kormot, / és lekaparni fellegét / égnek, bányának, / anyám gondolatainak, / szenet hagyni a havon.

Mozdulhat Amikor a bokrok mögött üvegszilánkot és sötétet láttam, szénport a szélesedő foghíjak között, és feketével írt ráncokat olvastam az arcokon, megrémültem, hogy anyám mégiscsak rossz helyre szült. Milyen indulás, ha egy városnak álcázott vágatból kell felszínre mászni, felordítani, leporolni, kiprüszkölni, kiköpni, kihányni a kormot, és lekaparni fellegét égnek, bányának, anyám gondolatainak, szenet hagyni a havon. Ahogy nagyanyám tette, a hollóhajú, a parázsszemű, aki kincset kapart fekete kezeivel. Három érkezett túl korán, virágneveket adott nekik, és telente megszámolta mind, és számolok én is, hogy egy vesztett el hármat, és három volt, ki négyről nem tudott. És hogy mozdulhat-e jól egy hetedízigleni hiba? A Rozi Jött az állam, egy régen megbukott, számolt és átvett majd eddig elrúgott minket Hencidáról. Azóta a Rozi táncol

ugyanarra a régi ütemre, vagy egészen újra remeg szikár teste, az Alföld már gyársor, és a Rozi táncol és táncol a világgal, az árvagyárban, tégla vagy gyermek, kihordod ‒ mindegy, de épüljön máshol; a Rozi egész élete téglákkal rakott, szíve hátsó falán egy meglazult darabot lökött ki végzete, ilyenformán tette meg a legutolsó lépéseket. Helyette mi, ismeretlenek alkotunk a múltból új utat, ahol a tánc a Rozié marad, a Rozi pedig nagyanyám. Titanik bár Oroszlány „Rongy kölyök lett!" – így az ítélet, ez minden, ami elhangzik a homályban. „Róhongy" – teszi hozzá hörögve, „Mint a ruhád, Pista!"– jön a válasz, és a fogatlan ínyekre mosolyt ránt a tréfa. Beáll a csend, majd megindulnak a poharak, rendeződnek az arcok, az inak, a vonalak, konok együttérzéssel nyelik a szégyent, mit az a rongy kölyök a fejükre mért. Árnyék moccan, koppan a lépte a kockakövön, majd csörög a wurlitzer alján az apró. Felhangzik a mulatós, billeg a bisztró, a részeg a pulttal, a pultos a múlttal elúszó opálos halszemekkel imbolyog. A kocsma megtelik, a zenegép leáll. Hiába keringőzik odafent a nap, itt a sötét forog, világa végső soron nem más, mint mély vágatban egy hideg roncs, nehéz fémből készült bárka, nem hagy menekülni se rongyost, se senki mást. Csáti-Kovács Anna 1982-ben született Oroszlányban. Jelenleg Törökbálinton él férjével és kisfiával. A két város közös jellemzője, hogy egyiknek sincs bányája, de erdő veszi őket körül, és mindkét helyen remek uszoda található. Ezért hol itt, hol ott előbb-utóbb biztosan fölbukkan.