A telefon csengése zökkentette ki. Felgyorsult a szívverése, ahogy elindult a zongora felé. Remegve emelte fel a kagylót, tekintetével a vázába kapaszkodott. Próbált higgadtan válaszolni, de alig kapott levegőt.

Már órák óta várta a hívást. A telefont még délután készítette ki a zongorára, hogy biztosan hallja a csengést. Eszébe jutott, hogy az anyja már hetek óta nem járt odakint. Annyira le volt már gyengülve, hogy nem is lett volna képes kimenni a házból. Hétvégenként látogatta, pár órát együtt töltöttek, és néha nála is aludt. A többi napon az idős asszonyt egy bejárónő látogatta. Mosott rá és enni adott neki.

Lassan átsétált a másik szobába. Nyugtatta a mozgás, mert gondolatai így nem fojtogatták annyira; időnként bumerángként tértek vissza, de legalább egy ideig távol voltak. Az ablakhoz lépett, és kinézett a térre. Az emberek hosszú idő után először sétálhattak szabadon. A levegő már kellemesen lehűlt ahhoz, hogy az utcák megteljenek. Habár nem hallotta a hangokat, érezte az élet lüktetését odakint. Néhányan kézen fogva andalogtak, mások kisebb társaságokba verődtek és beszélgettek; egyesek megálltak fagylaltot vásárolni, a gyerekek ide-oda szaladgáltak és hemperegtek a fűben.

Megfordult, tekintetével a telefont kereste, a vázában levő virágokra pillantott, majd újra kinézett az ablakon. Egy háromtagú csoportra lett figyelmes. Két fiú és egy lány. A fűben ültek. A lánynak lenszőke volt a haja, a fiúk szokatlan szabású térdnadrágot viseltek. Volt bennük valami különleges, ami rájuk irányította a figyelmét. Talán külföldi egyetemisták lehettek, felszabadultak és vidámak: élénken gesztikuláltak és magyaráztak, mintha valami fontos és sürgős dologról beszélnének.

Nézte őket már egy ideje, amikor észrevette, hogy nem messze tőlük, egy pár mankó hever a fűben. Próbálta kitalálni, hogy melyiküknek lehet rá szüksége, de oly természetesek voltak a mozdulataik, hogy látszólag nem tartozott egyikükhöz sem. Nem tudta elképzelni, hogy ne tudtak volna segítség nélkül felállni, futni vagy táncolni. Mégis, a mankó ott volt, mint valami figyelmeztetés. Nem lehetett eltekinteni tőle.

A telefon csengése zökkentette ki. Felgyorsult a szívverése, ahogy elindult a zongora felé. Remegve emelte fel a kagylót, tekintetével a vázába kapaszkodott. Próbált higgadtan válaszolni, de alig kapott levegőt. „Megpróbálok beszélni vele”, mondta elcsukló hangon, és egészen közel hajolt a virágokhoz.

Megtámaszkodott a zongorában, aztán tett pár lépést és leült a fotelbe. Nem érzékelte az idő múlását; amikor felállt, már sötét volt, kint égtek a lámpák. A három emberalakot kereste, de üres volt az a hely, ahol korábban a két fiú és a lány ült. A mankó is eltűnt. Az első gondolata az volt, hogy felhívja az anyját, mégis nehezére esett beszélni vele. Lassan emelte fel a kagylót, és elkezdett tárcsázni.