korán érkezel, / az űrváros büszke romjain sétálsz, / egy tökéletes világ elrendezett elemei között, / ahova anyád is menekült, ahova / téged a hagyaték hajszolt

Brazíliaváros 1. csak fotókon láttad, késő esti pusmogásban egy kihűlt konyhában olvastad a vendég szájáról, vagy, amikor kihallgattad apád telefonjait, és érezted a fonnyadó gyümölcsök illatát, ahova anyádat képzeled sejtetted, hogy valahol egy dzsungel égig érő fái között él, majmok, fekete nők között, éjszaka is hőségben, ott, ahová repülővel kell menni – de jó lenne repülni, este kiszökni és mangólét kérni reggelire, sült banánnal egy nagy levél alatt. 2. korán érkezel, az űrváros büszke romjain sétálsz, egy tökéletes világ elrendezett elemei között, ahova anyád is menekült, ahova téged a hagyaték hajszolt, az úton megszámlálsz mindent, ami itt maradt: az égre húzott bunkerházakat, a fejre fordított kádépületet, a kimért közösségi teret, és aminél a legtöbbet időztél, ahol anyád képe is készült, a furcsa katedrálist, ami cirkusz marad örökre – mert anyád megint cirkuszol –, és ahova sose mész be. 3. anyád erkélyén állva hallgatod az ügyvédet, a hagyatéki okirat idegenül selypítő szavait, egy pár cipő, egy lenin-kép, négy zászló, egy otthonka, két születési bizonyítvány, és egy magyar nyelvű dzsungel könyve – a portugál kezet nyújt és visszamegy a szobába, a papír aljára kézzel írva, egy kiegészítés, valaki öntözze, ne felejtse el – csak ez maradt, ami nem rohadt el a köztér szegletében, a szobor lábainál, anyád pipacsai Niemeyer virágai. Atlantiszban számolják pislogásod meg kell tanulni élni, öntözi a yukka pálmát, hogy ha egyszer kilőnének az űrbe, mert muszáj, azt mondhassuk, nem kell hajó, megyünk magunktól is, felmászunk a yukka pálmán, egészen az űrig, és ha kell, előadást is tartunk – hogyan lett az atombomba, mi a taxidermia, kik voltak vörösek meg barnák, miért vett mindig szofit az anyád, hogyan működnek a szelek, kinek a nevében kell beszélni és mit működtetünk, ha egyáltalán beszélni kell, mert beszélni kell, valaki mellett, mögött, helyett, valami naggyal kezdeni, majd gyorsan lecsapni, – szexben átmenet lenni – átszivárogni két ember szavain, emlegetni archetípust, kategóriát, retorikát, hasonlatokban archaizmust és valós poétikát, nem csak tördelni prózát – néha rímeljen, és szóljon arról, ami nehéz, ami rossz, a pusztulásról, valaki meghal és a galambok kirepülnek: valahol messze, ahová magad kell eljutnod, Atlantiszig egy gyilkosságért, amit apád követett el, de neked kell feldolgoznod, írsz és olvasol róla, miközben öregemberek számolják minden pillantásod – kását kavarva, poros könyvek felett –, amit nem árnyékban töltesz el. Szabolcsi Alexander a KRE BTK magyar szakos hallgatója, a Nincs online szerkesztője.