vannak férfiak akik őzekkel beszélgetnek / akik mellett nem félsz apád árnyékától / vannak akik a huzatban hagyják nedveiket / akik félelem nélkül leszólítanak / akik belefeledkeznek a szavak értelmébe / akik ha bogozgatják szálaikat nem sértik meg a tiédet

A nőd

Kedves, nekem nincs egyetlenem, hozzád szólok, de nem neked. Bimbók százai mozdulnak meg dobbanásaimban. Nő vagyok, formátlan áttetsző anyag. Otthon. Ajakszirmom kolduskísértés, testem az üres tér öröme. Átharapom magam a távolságokon. Egyetlen pont van mindennek a közepén, ott gubbasztok, üvölt belőlem a hiány.

Én duzzadni jöttem: öntözni a gyengét, ölelni a túlérettet. Átfolyni felásott görcsök rögein. Igenre nemet, nemre igent dobni, hogy a döntés pillanatában ne maradjak egyedül. Hiába puhítom bőrömmel az eget, ha nem fekszel föl rá.

Pupillámba torkoll a tekinteted. Mit keresel? Kit keresel? Bennem átutazóban vannak a bizonyosságok. Ha egy ágyon ülünk meztelenül, ketten csendben, akkor kerülök legközelebb a valósághoz.

idegenforgalom

vannak férfiak akik zsebre teszik a lenyugvó napot vannak akik a késeket megfenik vannak akik nem szaggatják le a szirmokat vannak férfiak akik őzekkel beszélgetnek akik mellett nem félsz apád árnyékától vannak akik a huzatban hagyják nedveiket akik félelem nélkül leszólítanak akik belefeledkeznek a szavak értelmébe akik ha bogozgatják szálaikat nem sértik meg a tiédet vannak akik bámulják a holdat és nem gondolnak semmire vannak akik rád gondolnak de nem vallják be senkinek

vannak nők akik a napból néznek le a földre vannak akik őzhúst vágnak fenetlen késekkel vannak akik olyan mélyre ültetik bájaikat, hogy nem érnek meg őszig vannak démonok akik magukat őzre szelidítik vannak nők akik apáikkal kibékültek akik nem vetik meg az ágyat minden reggel vannak akik csak azért mennek közterekre, hogy valaki végre leszólítsa őket akik belefeledkeznek a szavak hangzásába akik nem értik miért kell szakítani, ha holtomiglan lehet bogozni vannak akik bámulják a holdat és sírnak vannak nők akik magukra és rád egyszerre gondolnak

nem tudni hol vannak ők hova járnak holdat nézni, mikor mennek őzet vágni hogy miért nem tudnak találkozni, nem tudni

Farkasvak

Még nem felejtettem el fütyülni, de a madarak nyelvén már nem értek.

Egy rozoga faasztalnál ülök, távolban templomtorony. Közelemben színes napozószékek: kék, zöld és narancssárga. Közöttük vadmálnás, az asztal fölött napernyő. Este kilenc van, farkasvakság. Mindent kékre mázolt a telitüdejű nyár. Kifeszül a pillanat, hirtelen egy vonatfütty hasítja át.

Gyerekkorom robog ki a nyár alagútján. Édesanyám keze betonfal, nekem csinálta ezt a tölcsért rézdrót ujjaiból, hogy védjen az erős fények ellen: „Még kicsi vagy, nem értheted.” Akkor még nem volt bűn vaknak lenni, felnőttként talán ezért vonz hajthatatlanul a farkasvakság. Kék massza takarja mulasztásaimat, félbehagyott felelősségvállalásaimat. Nem az én bűnöm, nem az enyém, mindenkié.

Valaki állandóan kopácsol a csontokon, számon tartja a kilométereket. Én csak visszhang vagyok, nem az én bűnöm! A málnabokrok sírnak, a templomok hallgatnak.

Ha senki nem formál tölcsért ujjaiból, kirobbantom a hegyek belét. Hétévesen is ugyanennek az alagútnak a szájában ülök, mindegy, hogy hol szállok fel vagy le: a még nincs semmid és a már nincs semmid ugyanaz. Itt lebeg előttem az első görkoris sérülés, a megalázottság érzése a többi gyerek előtt, amikor hétévesen bepisiltem, mert már nem bírtam és amikor munka után bőgöm el magam, mert már nem bírom, bármennyire is igyekszem jónak maradni. Amikor már nem bőgök, mert muszáj bírni, akkor az alagút elején a felismerhetetlenné gázolt gyerek sem sír. Azt mondják, hétévente az ember összes sejtje lecserélődik, de ezek a nedvek mindig ugyanonnan fakadnak. Nedves ágyneműk és alsóneműk, besózott térden a genny, az első menstruációs vér és könny ugyanabból a forrásból ered. Anyuka nem takarja le a szemem, ha olyan férfira nézek, aki miatt a sínekre vetem magam, nem ránt vissza, ha összekeverem a sípot a rigófüttyel. Anyuka két kezébe hajtanám minden nap végén a fejem, nem tehetem, karja két gallyacska, letörném gondolataimmal. Vagonról vagonra cipelem az ágy alatt rejtőző szörnyemet, együtt szívtuk el az első cigarettát, egyszer-kétszer meghúztuk a vészféket, szétnyitottuk combjainkat a magánynak, elvicceltük saját nyomorunkat, nagyokat hánytunk utána.

Este kilenc van, az utolsó fénypászmákat is elnyelte a horizont. A napozószékekben volt szerelmek cigarettái világítanak. Egy hétéves kislány jön felém az alagútból, leszed nekem egy szem málnát, az dobogni kezd. Szembeül velem, és csillagokat sírunk erre a vak égre.