Vállunkra / vettük a keresztet, kicseréltük, letettük a sarokba, még / a legényes előtt, amikor azzal a szép lánnyal táncoltál.

A kútmérgezők lázadása Kiteregetni a világ összes szennyesét. És hagyni, hogy egy hosszú, kínos csend után belekapjon a szél, arcunkba fújja a mulasztások fülledt, párás melegét, és az elszabadult indulatoktól beomoljanak a mérgezett kutak. A kútmérgezők lázadását ne verjük le. A negyvennapos böjtbe iktassunk be egy páratlan napot. 1kor 13 Halkan mondom, nehogy a rezgéstől a csigolyák tovább távolodjanak. Minden távolság bennünk van. Minden közelség tebenned. Ez a perc, amikor rád gondolok, amikor átvenném fájdalmadat, hegy iránt, olyan végtelen, mint a várakozás, amire egyszer, oly régen, megszülettünk. Minden emberi testben eltöltött idő beavatás. 11 centi, 21 gramm. Néhány harapás. Te vagy nekem a korinthoszi levél. Napi halottaimból a feltámadás. Hateha Rózsadombi passió Megtelt az élet élettel, Megtelt a szív is – lékekkel. Rég volt, amikor az a sok kis Pilátus elkezdett minket darabonként keresztre feszíteni, s te csak annyit mondtál, hej! Mi vagyunk az, aki nem jó, fellegajtót nyitogató, és ez mekkora királyság, az anyád ragyogós csillaga! Vállunkra vettük a keresztet, kicseréltük, letettük a sarokba, még a legényes előtt, amikor azzal a szép lánnyal táncoltál. Mert a lány, akivel táncolunk, mindig szép. És nem fordul el, ha izzadunk. Fél a lélek, fészkelődik s lyukra fut. Először esik el a súly alatt. De felkel, és hazamegy anyukát ápolni. Tíz év annyi, mint egy pillanat. És minden pillanat örökkévalóság. Az út padkáján egy részeg fekszik, mert van úgy, hogy a mámor hamarabb jön, mint a felébredés. De te kivárod, várod, hogy elmúljon, hogy most múljon pontosan, órákig vársz, őrt állsz, hogy el ne üssék, mert szelíd vagy, mint Erzsébet ölében a rózsa, mint kezedben a nyers hal és az ötödik búzasör. És jön majd egy angyal, és kézen fog és hazavezet. Mert csípős a levegő reggel a Törökvész úton, s még csípősebb a hajnali magány, hateha! Kis Annát a mózeskosárban átalvisszük, ó, a Dunán, ladikon. De visszafelé, az Angyali-szigetre már egyedül evezel. Sötétben húzod ki a partra és megcsúszol. Másodszor esel el. Anyuka csak vigyázzon magára, délután jövök. A Rézmál felől felkapaszkodni a Törökvészre csak a legbátrabbak tudnak. Mert bátor az, ki felfelé kapaszkodik, és közben senkit le nem ránt. Bátor és elszánt, szívjóval teli. A vajdaszentiványi után Veronika nyújt kendőt. Mert izzad a férfikéz, és izzad a női is, ha fogják a derekát. Lávamezőn járunk, ez adja a metrumot. 830 fokon égni, mint a zománcok. És fázni, mint két meztelen lélek. Gyere, Pistikém, most itt vagyunk Kalotaszentkirályon, és nagyon várunk már téged, hej!, Matyi és Tamás, meg a Székesi Zoli, nagyon várunk, mert tudod, az van, hogy kellenek azok a kemény fickók! Amíg vár, harmadszor esik el. Fehér l’amour, amolyan erdélyi vörös. Közben vigasztalni kell az asszonyokat, akik pedig vigasztalhatatlanok. Neszmélynél találkozol vele, de nem tudod megérinteni. Egész évben szurdos van. És mint egy érfestésen a vékony vonalak, a Római-parton végig, Sanyi bácsi büféjén, a Lupa-szigeten, Szigetcsépen, Kalotaszegen, Felsőpakonyon át, vissza ide, hol a szomorúság és egymásnak öröme. A kis különbségek. De be kell szállni a csónakba, és le kell evezni a távot. Mert a távot mindig le kell evezni. Ha ez a dharma törvénye, akkor ez a metaforája is. A sötétben megnő a viselet. És mindennap leroskad bennünk egy angyal. Aztán kipördül az idő. A szemekben rémület, az asztalon kő. Nincs keményebb a vajpuha rögtől, ami a lélek. Állatok vagyunk, kik legelni szeretnek, szeretni félnek. Minden percünk mulasztás. Minden mulasztás egy élet. Ami van, elfogy. Ami lesz, a legtisztább eredő. Ruhák nélkül, vágyak nélkül, ahogy születtünk. Ahogy híja van. Annyi karcon, kaparáson, élen görbülő. Kik a fényt nézik, hátulról mindig szemmel veretnek. De a szemmel verők háta mögött is fény van, és bizonyosság. Hogy hosszú az út, de hosszabb a megtorpanás, ha nem akarjuk eléggé a jót. Mert a jót nem lehet kicsit akarni, nem lehet nem kicsikarni magunkból, mert korbács és ostor kell ennek a renyhe testnek, kiben pedig a legkisebb szikra is izzó lávává nő. Majd kialszik rendre. Acta est fabula. Nincs más, csak ő. Esőpára és csend borít be mindent az Aranyhegyi úton. A szeretetlégzsák, mint mindig, késve nyílik. És késve minden sirató. Szüret előtt béfogom a hat ökröm a járomba. Kimosom a lélekputtonyt, böjtölök. Édes kicsi molnárom, őröld meg a búzámat. A végén úgyis ketten maradunk. * Vegyétek az én törött testem, mely értetek adatik. Vegyétek le a fáról, és tegyétek, mint pecsétet, szívetekre. Csak azt a nagy követ, azt gurítsátok le róla. És a füvet, ha már kaszálni nagyon muszáj, puha selyemfüvet, eltáncolt életünk alá.