Olyan, akár egy anyaméh, de / csak férfiakat képes kihordani. / Ő magához húz minket az égboltra, / mi csókot nyomunk jéghideg arcára, / magunkba szívjuk temetőszagát, s ő / fehér igáslovak patáinak kopogását / suttogja fülünkbe.

Éjkerengőr Nem túl távoli? Nem túl kénes? Fosszilis? Nem túl szűk, zárt, fekete? Nem túl üres, koponyaüres, s az egó, mint kialudt máglya, s a láb- nyomott tűz, észak felől, mint levedlett éjgönc, s egy halott ország halott tája ‒ Közelít. Nem öregszik. Csak tágul. Kong az ürességtől. Kietlen. Harácsolt csontárgyümölcs, kisemmizett és megalázott. Kering körülöttünk, s zúg, mint döglégy a tetem körül. Ország A füst menekül. Azt hiszem, a láng kergeti. Bevallom: én semmire sem vagyok jó. Hamu vagyok: amorf tükör parázsló feleim szemében. Földünk romjain táncolunk. Mind ugyanabból az égve hagyott gyertyából születtünk. Spárta Olyan, akár egy anyaméh, de csak férfiakat képes kihordani. Ő magához húz minket az égboltra, mi csókot nyomunk jéghideg arcára, magunkba szívjuk temetőszagát, s ő fehér igáslovak patáinak kopogását suttogja fülünkbe. Tudjuk mi: ez az út a kárhozatba vezet. Összegyűjt minket, és végül a Nap felé hajít, nem pihenhetünk ölelésében. Szilágyi Máté (Eger, 1996). Jelenleg Budapesten él, dolgozik, ír.