Ebéd felé mintha már nyugodtabbak lennének az emberek. Túléltük a délelőttöt. Megállnak pár pillanatra, és néznek. Hogy hallanak-e, nem tudom.

A metrólejáróban indul a napom. Lágy dzsesszel kezdem, talán így könnyebb lesz a reggel. Késésben lévők suhannak el előttem, eltorzítják a trombitámból áradó hullámokat, de a hangjegyeket nem viszik magukkal. Mások higgadtan, ritmusra lépkednek. Van bennünk valami közös, mégsem néznek felém. Játszom tovább, ilyen korán csak a hangszer van ébren. Mikor enyhül a földalatti nyüzsgés, felsétálok az utcára. Kivilágosodott.

Útlezáró szalag választ el a megszokott helyemtől, nem pakolhatok le. Az ütvefúró és az autósok mérges dudálása elnyom minden más hangot. A feltorlódott forgalom láttán bennem is nő a szorongás. Nyugodtabb utcát keresek, fogalmam sincs, merre. Lassan megyek, bizonytalanul. Nem hallom, de érzem, hogy korog a gyomrom.

A zeneakadémia mellett felgyorsítok. Nem akarok az állásra gondolni, amit olyan gyorsan elvállaltam, sem az utolsó vizsgámra, amit nem szabadott volna elrontanom. Haragszom magamra az elpazarolt időért, már egy órája játszhatnék, de még mindig a helyem keresem. A park szélén állok meg. Váltogatom a filmzenéket és a népszerű slágerek feldolgozásait. Ebéd felé mintha már nyugodtabbak lennének az emberek. Túléltük a délelőttöt. Megállnak pár pillanatra, és néznek. Hogy hallanak-e, nem tudom. Egy nő a zeneakadémia irányába siet. Ismerős az arca, de a haja egészen más. Nem lehetek biztos benne, hogy ő az. Próbára teszem a Malena betétdalával. Elképzelem, hogy zongorázik mellettem. Megint. Az öreg trombitám rögtön felismeri az évek óta nem játszott darabot, most a zene hangosabb az utcánál. Az ujjaim lüktetnek, a hangszer mintha pirosan izzana. Az ismerős alak siet tovább, csak miután már elhaladt előttem, akkor torpan meg, felém fordítja a fejét. Nem ismer fel. Átrohan a zebrán, amíg zölden villog a lámpa.

Kiesek a ritmusból. Zavarba jövök. Rég történt velem ilyesmi. Hagytam a rutinnak, hogy félelemre tanítson, és mindig azt játszottam, amit betéve tudok, kerültem a hibákat. Most pedig, hogy átszakadt ez a védőburok, fogalmam sincs, hogyan tovább. Újra improvizálni kéne, új variációkat kitalálni, mint valamikor az akadémián. Kiindulópontként felidézem a sokat hallott zongoraszót. Az elképzelt billentyűk rozsdavörösen nyomják a dobhártyám, ezt a lüktetést fújom a trombitába. Még sosem játszottam így az utcán. Az emberek megváltoznak körülöttem, lassabbak, figyelmesebbek mint pár perccel ezelőtt, de lehet, csak képzelem.

Nem tudom, meddig tart. A délutánból nem emlékszem képekre, csak hangokra. Este, amikor elnéptelenedik a környék, összeszedelőzködöm, és elindulok a metróaluljáró felé. Pár dollár és euró gyűlt össze a trombitám tokjában.