A versek, amiket nem írtál meg, valahol biztos elmesélik / a hasadásokat a bőrödön, a lyukakat, amiken már átlátni, / hiába próbálod betömni vattával, falevéllel, papírral, / az összeforrt szemhéjat, ami mögött nem nyílik virág / (ilyenkor merre kell nézni, csak Pina Bausch tudja),

Gyakorlat Először a csodálat — illata, fénye, hangja utáni vágy. Majd a belemerészkedés — félelem, öröm, hideg frissesség. Elgondolkozol, hogyan veszel levegőt, ki jár a vízen — kimaradt szívverés, bénulás. Lépj ki, lépj bele újra, merülj alá — engedd magad körülölelni. — Engeded magad körülölelni, alámerülsz — nem ismered a fulladás ellenszerét. Kinézel, mások hogyan emelkednek fölé — megtanulsz helyesen levegőt venni. A hideg frissességébe lassan belemelegedsz — elpárolog az öröm. Partot érsz, visszanézel — marad a csodálat, tapintás utáni vágy. A versek, amiket nem írtál meg veled ellentétben remekül érzik magukat egy párhuzamos univerzumban, talán önsokszorozódni is megtanultak, és már nekik is, mint mindenkinek, gyerekük születik. A versek, amiket nem írtál meg, feltehetően sikeresek, szellemesek, intertextuálisak és szexik, te pedig fel kéne mutass valamit, de a nyomukat tudod csak, reménykedsz, hogy hagytak a szemedben egy kis csillogást… olcsó kocsmatrükk, ettől még senki nem visz haza. A versek, amiket nem írtál meg, valahol biztos elmesélik a hasadásokat a bőrödön, a lyukakat, amiken már átlátni, hiába próbálod betömni vattával, falevéllel, papírral, az összeforrt szemhéjat, ami mögött nem nyílik virág (ilyenkor merre kell nézni, csak Pina Bausch tudja), és a maradék soraikat már átpasszolták egy dalszövegbe, szívem helyén két egymás felé fordított kérdőjel, fejemben felhős ég, éneklik, s te közben hiába gondolsz a versekre, amiket nem írtál meg, hiányuk nem ösztönöz, hanem higanycseppekre bontja szét a tested, hogy észrevétlenül gurulj szét az asztal alatt, amíg a többiek befizetnek még egy körre.