Ha behunyom a szemem, a sötétben is szavakat látok. / Rád gondolok, és szavakból állsz. / Céklalé meg Hupikék Törpikék-kazetta. / Azt hiheted, hogy ezek tárgyak.

Nővéremnek

Embriódalok halkulnak.

Nyüszítenek.

Elhallgatnak örökre.

Érezni születtem, de arra tanítottak, hogy kell a végletekig értelmezni.

Annyi mindent kell még elmondanom, mégis mindig a nyelvembe harapok, ahelyett, hogy szólni tudnék.

És megfulladok, ha nem jutok szóhoz.

Anyám szavakkal táplált anyatej helyett, ahogy majd én is a gyerekeimet.

Gyereket várok ‒ ez a mi titkunk, a szó. Nem az, amit a test mutat.

A gyerekeid szavakat utánoznak. Az enyéimet, a tieidet. Nekik a szó még csak szó, nem a nyelv része.

Hogy írjam le, hogy fájnak a szavak? Engem mindig szóban bántottak.

Ha behunyom a szemem, a sötétben is szavakat látok. Rád gondolok, és szavakból állsz. Céklalé meg Hupikék Törpikék-kazetta. Azt hiheted, hogy ezek tárgyak. A valóságot akarom leírni. A képzeletemben vagy, ami csak azért létezik, mert gondolkodok róla.

Ha a vérünk egymásba folyik, többé nem lehet különválasztani.

Elsősorban nőből vagyunk, te meg én, csak utána testből. Így szült anyánk minket egymásnak. A szavakat is feláldoznám. Érted. Értetek. A lányaidért. Anyánk lányaiért. Értünk.

Félek bevallani, hogy túl sokat beszéltem felesleges dolgokról. Hogy elfecsegtem a közös időt. Hogy én még folytatnám, amikor te már nem leszel itt.

Szavak nélkül, hogy jussak szóhoz? Gažík Viktória 1999-ben született Pozsonyban. Jelenleg a Comenius Egyetem magyar tanszékének kiadványszerkesztő szakos hallgatója.