Metrón középirányba / tolakodunk, lökdösődünk, / fullasztó tekintetekben / levegőt keresünk, / kinézzük a kapaszkodót, / megérkezünk / és elesünk a végállomáson.

Sziréna mossa át a hajnali várost, a mosogatóban bögrébe száradt teafű. Hideg tévénél önmagunkkal összefázva bámuljuk fagyott leheletünk.

Árverésen egy romos ház, hallani, ahogy az előző család csendje kopog: lihegő múlt idő. Itt már nincs senki. De a szőnyegfolt a régi, a rászáradt kávéban átlagos napok. Üvegrepedések hálója mögött ócska tájkép billegése hoz mozgásba egy analóg órát, meg a madridi nyaralást, az ételmérgezést, jólesően keserű érzés a Prado szűk mellékutcájából, nem is számít. Ez más élete, mégis valahol mindannyiunk farzsebében ott egy csend, őszi esőként akaratlan fülünkben zuhog. Nincs közös, nincs nem közös. Csak az álom igaz.

Csak az álom. Metrón középirányba tolakodunk, lökdösődünk, fullasztó tekintetekben levegőt keresünk, kinézzük a kapaszkodót, megérkezünk és elesünk a végállomáson.

Város hajnalodik.