Isten tudja – vele amúgy is lenne dolgom –, / mikor körbeleng mindig-mindenhol az / illatod, mikor téged várlak, tőled rettegek / egy utcafrontot pásztázó búvóhely magányában.

Erősen vágyom egy búvóhelyre, azt ne mondjam, óvóhelyre, ahová visszahúzódva, csiga házába, lovag túlméretes páncéljába, elrejtőzhetek a világ elől. De ez a búvóhely nem tőled óvna, pedig hát a világnak része vagy te is, bár kilométerekre tartózkodsz, a város másik felén, körbeleng mégis az illatod, megjelensz erre-arra utca- sarkon befordulva, ahogy sietek a törzskocsma törzsasztala felé, meg ne tudd, már megint inni akarok, elittad már, mondod, túlzol kicsit mindig, aztán elbújsz egy angyalszárny erezett tollazatában. A részem kezdesz lenni, bennem is engem követsz, a búvóhelyre, ahol – gyorsan összefoglalni, hogy is lehetne? – igazából ugyanaz van, mint kint, csak bent. Akkor minek vágyom rá ennyire? Isten tudja – vele amúgy is lenne dolgom –, mikor körbeleng mindig-mindenhol az illatod, mikor téged várlak, tőled rettegek egy utcafrontot pásztázó búvóhely magányában.

Élő Csenge Enikőnek