véneink úgy mesélik / szellemek járnak azok padlásán / akik nem ácsolják / bálnagerinc formájúra a szelemenfát / házuk váz nélküli túlsúlyos árnyék / odavonzza a környék vadjait és a korai fagyot

ünnepnapok csillagászati ősztől naptári tavaszig tervszerűen növesztem a szőrt végtagjaimon és a hajlataimban legyen saját bundám nekem is ami a körvonalaim között tart didergő mesehős a karácsonyi filmben amikor új hónapokba költözök barátságtalanabb környékre ahol központilag kapcsolták ki a fűtést

a szomszédos napok már az első jelenetben külszíni testmelegkifejtésbe kezdenek és a lassú munkafolyamat a lépcsőházban elér hozzám is egy reggel fagyott medencehúskék és átizzadt rigóbőrfekete zsákokba gyűjtik a leheletemet konténerekbe öntik válogatás nélkül a környék összes kipárolgásával együtt viszik mindet egy decemberi és januári telek közt megbújó ötödik évszak elé ami bevackolta magát a fontos dátumokat követő kásás időbe

felhalmozott ajándéktasakokba porcelán levesestálba fehér terítő halászlézsíros szövetébe pontyszagú kádba szaloncukorpapírba petárdacsonkba kocsonyába félig kiürült mustáros tubusba tűlevélfészekbe a porzsákban kabaréműsorok szilveszter utáni ismétléseibe a bejátszott nevetésbe a másnaposságba

oda ahol fogva tartjuk ünnepeinket amíg csak lehet vacsoramaradékokkal és száraz bejglivel etetjük őket amíg akkorára duzzadnak hogy már nem férnek át az új év forgóajtaján akkor lenyesünk belőlük még egy alkalmi ruhára valót legyen mivel fedni csupaszon maradt részeinket mikor kihajítjuk az utolsó fenyőfákat is az ablakon és azok falkába verődve másznak fel az ötödikre visszafoglalni a lakást és fényes bosszút állni rajtunk a kellemes ünneprontókon

bálnagerinc

nappalink plafonját jegesmedve-vajúdás feszítette szét fazekakat hordtunk a hasadék alá és zománcvödröket ne a tarkónkra csöpögjenek az olvadó jégsapkák de csak a vakolat hullott mint az első hó az anyaállat bundáját marta le és söpörte idáig a sarkköri szél

véneink úgy mesélik szellemek járnak azok padlásán akik nem ácsolják bálnagerinc formájúra a szelemenfát házuk váz nélküli túlsúlyos árnyék odavonzza a környék vadjait és a korai fagyot bőre alá bújnak melegedni átrágják magukat az irhán elmerülnek a hirtelen mélyülő húsban

akiket elég sokáig öleltek a beltengerek áramlatai beépülnek izmaik habarcsként mállanak szívük beázik nyiroksötét táj lesz pinceszagú ámbra csak tudatuk zajlik tovább a burkolat mögött éjszakánként borjadzani kezd felhasítja az álmodók feletti mennyezetet

az otthon minden nappal egyre nehezebb ráülepszik a családra csak úgy gyógyítható ha sértetlenül elviszik a legészakibb szoroshoz és ott friss dérrel forró sóval kenik be sorvadt gerendáit kioldani a hívatlan lakókat megkötni a falakba szorult ösztönt

mi vállainkon cipeltük idáig óceántestét de beléköltözött a tél most partra mosott tömegsír hízott romja teli vályú apróbb tárgyainkért fókavadászok jönnek el szobáink maradékát sarki rókák cibálják ki a felesleges csontok közül párnaháj és dunnazsír pettyeg bajszukon ami emészthető alhas és zsindely között hullámok falják fel küszöbtől küszöbig mindent