Épp egy csoportos szelfit akarunk küldeni a barátnőmnek, a lakótárs felkapja a kutyát, hogy ő is látszódjon, mikor fejbe kólint minket egy fülsértő, norvég üvöltés. Nem tudjuk, mi történik, keressük a hang forrását. Messziről két férfi rohan felénk. A lakótárs felemeli a kezét, mi, látogatók csak bámulunk ki a fejünkből.

Pál15 Szakács 33 éves 180 cm Oslo július 2. ‒ július 3.

Európa-turném következő állomása Oslo. Egy barátnőmet megyek meglátogatni. Sajnos, ő nagyon elfoglalt fiatal nő, viszont van egy félig mexikói, félig norvég lakótársa, akinek épp van egy félig francia, félig vietnámi látogatója, neki meg egy félig mopsz, félig palotapincsi kutyája.

A lakótárs púpos háttal görnyed a konyhapultra, gömbölyödik hűtőbe be, hűtőből ki, és hibátlan piknikkosarat állít össze. Megmutatja a várost, hogy hogyan kell bliccelni a metrón, hogy hol a legfinomabb a kávé, és hogy melyik megnyitóra érdemes menni, ha ingyen akarunk inni. A másik látogató, lábán tíz centi magas talpú bakanccsal, tetőtől talpig feketében, itt-ott szegecsekkel díszítve álldogál, néha lazán megigazítja hidrogénszőke haját, és akárhányszor hozzászólok, zavarba jön és úgy összehúzza magát, mint egy mimóza. Pici, szőke, gót buzi.

A barátnőm még mindig dolgozik, mi meg elindulunk az éjszakába. Útközben megállunk egy kuka mellett, és a lakótárs azt is megmutatja, hogy lehet errefelé ingyen élelmiszerhez jutni. Egy sértetlen csomagolású, friss jégsalátát emel ki a szemetesből. Azt mondja, itt mindenki ezt csinálja. Ettől fogva a jégsaláta is velünk tart céltalan csatangolásunkban. Vezérünk a röfögő, disznótestű kutya. Egy darabig a síneken sétálunk kifelé a városból, majd elkezdünk átvágni gazos betonplaccokon. Néhol átlépünk egy-egy kerítésen, de fogalmunk sincs, merre tartunk.

Utunkba kerül egy szögesdrót kerítés. Egy pillanatra megállunk, majd szó nélkül megbeszéljük, hogyan haladjunk tovább. A lakótárs felfeszíti a szögesdrótot, a másik látogató átbújik alatta. Örömmel konstatálom, hogy a lakótársnak jól áll ez a pozíció. Így nem látszik a púpos háta, a szálkás karjai viszont annál inkább. Átkúszik ő is, én meg a kerítés fölött átadom a kutyát, átdobom a jégsalátát, majd keresztülkommandózok a kerítésen. Mind bent vagyunk. Nem tudjuk miért, de örülünk. A kutya röfög, mi meg elkezdünk dobálózni a jégsalátával. Nevetgélünk. Épp egy csoportos szelfit akarunk küldeni a barátnőmnek, a lakótárs felkapja a kutyát, hogy ő is látszódjon, mikor fejbe kólint minket egy fülsértő, norvég üvöltés. Nem tudjuk, mi történik, keressük a hang forrását. Messziről két férfi rohan felénk. A lakótárs felemeli a kezét, mi, látogatók csak bámulunk ki a fejünkből. Az agresszív norvég üvöltözés egyre hangosabb. Közelednek, és fegyvert szegeznek ránk. A lakótárs lehasal a földre, és mivel ő az egyetlen, aki tud norvégul, logikusnak tűnik utánozni őt. A talaj felé közelítünk. Az üvöltő norvégok odaérnek hozzánk, megállnak, végigmérnek minket, és abbahagyják az üvöltést.

Egy púpos hátú félvér, egy mimóza félvér, egy röfögő félvér, egy csomagolt jégsaláta és én. Nem nézhetünk ki túl veszélyesnek.

Az őrök végre leengedik a fegyvert. A lakótárs próbál velük beszélni, ők meg minket kérdezgetnének, csak épp nem tudnak angolul. Aztán az egyik elkezd telefonálni. A másik fel-alá járkál. Aztán jóval később megjelenik egy sötétített ablakú autó. Ki se szállnak, csak lehúzzák az ablakot, végigmérnek, majd intenek az őröknek, és hajtanak tovább. Az őrök igazoltatnának minket, de nincs nálunk útlevél. Jó, akkor írjuk le a nevünket, a születési dátumunkat, a címünket, aztán mehetünk.

Mikor hazaérünk, a barátnőm már alszik, de mi nem vagyunk álmosak. A lakótárs a vágódeszka fölé görnyed, feldarabolja a jégsalátát, a másik látogató a szomszéd szobában vörösbort iszik és bakelitlemezt hallgat. Én a konyha ablakában ülök, és idomítom a kutyát. Aztán a lakótárs odajön hozzám, megcsókol, én meg majdnem kiesek a negyedik emeletről.

Már a konyhapadlón fekszünk, hallom, hogy a másik látogató elmegy hányni, kicsit később a barátnőm dolgozni indul, majd elnyom az álom.