Úgy kezdődött, hogy írni akartam

Boldogok és boldogtalanok dala

Úgy kezdődött, hogy írni akartam

nem is egy, hanem rögtön két verset.

Párban: Boldogok dala, Boldogtalanok dala.

Ezek lehetnének, gondoltam, amik mindenféle

listákra kerülnek, ha jön az év vége,

és a kényszer, hogy összegezzünk.

Láttam magam előtt a két verset,

az elcsépeltnek mondott

címmegjelölést, a sorokat,

az aligha szándékos rímeket.

Fejben kellemesen szabálytalanra

tördeltem őket. Kibontottam

egy Mountain Dew-t. Meleg volt

aznap, nagyon meleg. Ahogy

rágondoltam a szénsavra,

minden összeállt: írjam meg

a Boldogok és boldogtalanok dalát

a hűvös szobában, amit nyáron

szeretünk, de szeptembertől

májusig panaszkodunk, hogy

nincs elég fény. A Boldogok dala

és a Boldogtalanok dala az eredeti

terv szerint amúgy is majdnem

teljesen egybevágtak – csak

egyetlen versszak lett volna

különböző. Fifikásan, hogy egymásba

zuhanjanak, akár két feketelyuk.

Azt akartam, hogy elgondolkozzak

a boldogság és boldogtalanság fogalmairól.

Ennyi talán elég, hogy most már megnyugodjak.

Az igazság nyomában

Elvesztettem egy kis pénzt,

azaz nem találom sehol. Félszázezer,

így talán komolyabban hangzik.

És nem az a baj, hogy már rendelt

helye volt, vízszámlára kellene,

és könyvet is akartam venni, főzni

több napra, ilyesmik, nem ez

a baj, nem elittam, nem költöttem

asztrológiára, sorsjegyekre, megvan

a pillanat, szorongatom

a franciaborítékot, és a nagy

rohanásban, két szerepem között

biztosan kicsúszott, kerestük

mindenütt, ez a baj, lehet, vagy,

gondolom, hogy egy versért ennyit

kell fizetni, kit érdekel, a baj,

hogy tudom, elveszett, nincs meg,

nem érted? hol van?