Életet adunk a marhatatlan kemény húsotoknak, / és életet várunk cserébe, hersegő kalászt / és bódító szagú lucernát, tettvágyunk / telhetetlen óriása! / Ó, és ott a nagy hangárban / Úgy féltem / És annyira izgatott lettem, mert / egyes egyedül álltam / a Kirovec K701 előtt, / annyira egyedül, ahogy csak az Úr előtt áll az ember

Délután a Gépfejlődés-történeti Múzeumban

Olyan hidegen zizzent fel a halogénizzócsokor, mint az Édenkert rovarainak pezsgő kitinszárnyai, és a kis üvegtesteket megtöltő gáz felperregett, Ó, mert csak miattam feloltottátok a villanyt És felébresztettétek a bestiákat. Érzitek az öntöttvas csontok szegleteiben tenyésző gépzsír avas illatát? Felvakarjátok a földet, zsurrog és porlik a forró borona alatt, kiizzadjátok a humusz könnyeit, és cserébe mi feketefüstű szivattyúk vérével locsolunk titeket, azték templomok lépcsőjeként fénylik a déli nap infrafényében fellépőitek büszke acél-létrája, és katakombák szikár magányával ásít fel hűtőrácsotok! Életet adunk a marhatatlan kemény húsotoknak, és életet várunk cserébe, hersegő kalászt és bódító szagú lucernát, tettvágyunk telhetetlen óriása! Ó, és ott a nagy hangárban Úgy féltem És annyira izgatott lettem, mert egyes egyedül álltam a Kirovec K701 előtt, annyira egyedül, ahogy csak az Úr előtt áll az ember, piszkossárga fényessége, mint egy barokk festmény előharsant a nagy sötétségből, és tudtam, hogy most minden eldől, egy öblös korty a létezésem, legördül a tankba nagy löttyenéssel, és már sűrítenek is a dugattyúk, a gyújtógyertya kegyetlen sercenése megszünteti semmi kis valóságom, Ó, hát ki az, aki tagadja ez után, hogy a Logosz bőgő bikája felöklel, busa feje leng és a levegő felrobban a szarva alatt, tömörgumi patái alatt kong az öreg kontinens, és már le is omlott a Nagy Babilon, kiissza a hideg folyót, felmarja a pusztát, élet sarjad, ahol eddig a halál volt az úr és mocsárrá punnyad a nádas, és ráébredünk, hogy indiánok sosem voltak, hogy már az ősember is éket, emelőt, miegymást, hogy addig nem alszunk, amíg a sztratoszféra szappanbuborékját a Nagy Eke ki nem pukkantja, és szent a mi virrasztásunk, mérnök testvéreim, ma délután legyőztük a halált, egy diákjegy áráért megneveztem az Örök Apát, hogy egy szikra kell csak, és feltámadunk, és felzúg a sok MTZ és Rába, harsognak a trombiták és mind megmérettetünk, előre, előre, előre mert miénk a mindenség, miénk a fekete lyuk hűvöse és a gabonamezők aranya, ez a délután örök, te is örök vagy benne, nem menekülsz, nem moccansz, porszem kis ember a múlt asztmás tüdejében.

Ballasztanyagokról

Ükapám parasztcsontjait rágja a fekete ártány, recsegve mállik a szikkadt, vén izom, és ropog a porc, a hideg márvány. Hol van már a szőlőtőkék deres, kacagó november reggele, hol van már a hajnal, mikor tüzeket kellett rakni a gyümölcsösben a barackfák közé? Habot vet a nyál a sörtéken, csurog a sűrű váladék, ezüstjében ott ragyog a perc emléke, mikor elpattant a hegedű és kiürült minden pohár, ahogy rezdül a kövér, fekete toka és a velőt nyeli már a hízó, az ükapám csontjaiból semmi sem marad a gyomor örök ölelésében. Hol van már a nap, mikor nem adott tejet a tehén, és a föld burgonyát, és éhen halt dédapám testvéröccse, és ükapám szikkadt, vén, barázdás arcán habot vetett a könny, és elátkozta az eget, és görbe szilfabotjával megverte a terméketlen földeket?

A fekete ártány bele mindent felszív, ami ükapámból emészthető. Minden fehérjeláncot kioldanak a súlyos savak. Minden ásványt elbontanak. Dagad a puszta sár a szarus paták alatt.