közelemben egymáson gabalyodó indák, / tövises bokrok, takarva vagyok. látod-e a part / iszapsávját, a fölcsapó vizet, a hullámba érő fényt, / a fák mögül előbukkanó kígyó testét, kiálts rá, / kiálts rám

(hegymagas) ahogy a lombokból a szél kiered vagy a sziklák közt a csermely lerohan a meredélyen, most minden a testbe szorul, az irgalom tükrébe, és mint akit eloldoztak folyóitól, szakad a szív, hallgatom a megáldott föld nyelvét, várom, hogy átüthessek rajta, felérjek a magasba. jó lenne az is, ha már nem kellene attól félnem, mi esik egyetlen szóba, a sejtés, hogy vajon köveimet szétbontják-e, szúrt seb tenyerembe, lábfejembe kerül-e. közelemben egymáson gabalyodó indák, tövises bokrok, takarva vagyok. látod-e a part iszapsávját, a fölcsapó vizet, a hullámba érő fényt, a fák mögül előbukkanó kígyó testét, kiálts rá, kiálts rám, szaggass magamétól különb részekre, hogy kijussak, és megismerhessem a világos sziklák egészen ritka, forrássá szelídült vizeit, a szőlőszemek ízét, az akaratot, hogy mi hívott ide. tudom már. az erdőt járom, láttam sóbányákat, barlangokat, vízinövényeket, láttam létezésem keretét, az összes magatartást, amit a természettől legtávolabb eső formában gondoltam magaménak, az összetorlódó tudat-tömegben a kő, a fa és a folyó egyenértékű világanyag, ahogy az erdő hópuha vállára hajtom a fejem, hegynevelte magasságában az érkezésünket ünneplik. Papp-Sebők Attila (1997, Sepsiszentgyörgy) – a BBTE pszichológia szakos hallgatója, Kecskeméten él. Móricz Zsigmond-ösztöndíjas, jelenleg távolodási kísérletek munkacímen készülő első verseskötetén dolgozik.