a tépéshalmok / már a fénymadonna lábát érik, arra sem vagyunk méltók, / hogy saruját megoldjuk, de eget tartani ki fog, hát csak ez, / ez a halom, ha elfárad a kéz

Tantra

A tér, mindig a tér. A testek, a mozdulatok, a lejtések fekete-fehér negatívjai, mint egy ordítás utáni hirtelen csend, mi szétárad. Két erő húz magához, kettő ellök. Az erőtér, ami vagy, csak az erőtér feszít.

Ma egy éve Majkpusztán

Ma egy éve Majkpusztán voltál, emlékeztet az applikáció, és valóban, a képek elbeszélik, felmutatnak bennünket, mint kovásztalan ostyát, az idők tanúinak, megyünk fel a toronyba, Annácska nevet, felnézek rá, a meredek falétra tetején áll, és ordítani tudnám, világgá kürtölni, hogy nagyon négy, te édes, pillantásod metsz és alakít, Zsuzsanna az udvaron sétál, segít, ha kérdezik, egyébiránt egész lényével, csillogó fénnyel a szemében mondja tovább a barátok csendjét, arany és kék szavakkal szövi, nem lehet nem hinni itt a feltámadásban, hogy tovább él minden mozdulat, féltés, hiteles szó, irgalom van az irgalmatlan minden bugyrában is, minden kitelepítésben, minden összeütközésben, mert abban vagyunk igazán otthon, látom fentről, hogy minden igyekezetünk ellenére egymásnak feszülünk, felszántjuk az ágyást, vagy letapossuk, csupa jóakaratból, majd a grófné elsimítja, a 13-as cellaház angyala elrendezi nekünk, hogy még ma vele legyünk, hogy ott legyünk mindig az első sorokban, hogy páholyból nézzük, hogy törjük be a kaput, cibáljuk ki barátból a barátot, testvérből a testvért, mint vetjük tűzre, mi az előző évszázadokból megmaradt, nézzük fentről, nézzük oldalról, testközelből, hogy bánunk saját magunkkal, s hogy bennünk a képmás, könnyeznie sem kell, hosszútűrésű hajnalokon harmatozik a naponta kidobott stallum. Negyven nap pusztaság után újjáépül bennünk a befogadó tér. Nem vagyunk egyedül.

Este lesz

Este lesz, este kell legyen, amikor megtudjuk, ajtónkra felfestjük a jelet, a kopott angyalmegőrző felirat alá, politikamentes övezet, és várunk, tépéseket készítünk, mindenből, ami szép megmaradt, mert csak az marad meg, és várunk, sok jó ember kis helyen is, hát még a kopottak, aki idáig eljut, már mind tékozló fiú és önkéntes, vámszedő, de a szőlősgazdának se könnyű, mert ez csak az út eleje, és ami ezután jön egyszerre lesz felemelő és napút-nehéz, a tépéshalmok már a fénymadonna lábát érik, arra sem vagyunk méltók, hogy saruját megoldjuk, de eget tartani ki fog, hát csak ez, ez a halom, ha elfárad a kéz, mert az anyag fárad, az fárad el a leghamarabb, és a szövetséget mindennap meg kell újítani, kivéve, ha úgy virrad meg holnap, és lesz elég csend és lesz elég fény harmadnapra felvinni a szemetet

Korpaarcú korok

Korpaarcú korok konok koldusai vagyunk, szürke eminenciások. Palotáinktól messze festett paticsfalú újkőkori emeletes házak magasodnak, időtlen méltóságot sugározva. A szövőszékre még szükségünk lehet. A házi oltár elé terítjük majd az összes megmaradt kacatot. A padlástároló lesz a legszebb kongású tér, ahol évente egyszer, az újjá nem születő fény ünnepén összegyűlünk. A nappali, a háló, a bejárat Y-tartógerendája előtti fényesre járt földterület kö-zös-sé-gi tér, a szótár szerint. A költözés menekülés lesz. A menekülés tél.