A Gólyában, mondjuk, megállunk és döbbenten / pislogunk körbe a nagy tömegben: két ilyen törpe, hogy / került az óriások közé?

Károlyomnak

A Gólyában, mondjuk, megállunk és döbbenten pislogunk körbe a nagy tömegben: két ilyen törpe, hogy került az óriások közé? Bármerre nézünk, legjobb esetben is csak tarkókat látunk, buja, szőr borította mellkasokat, ahogy e nagyra nőtt falanx összeprésel. Látod, nem véletlen, hogy ilyen jóban vagyunk mi, alacsony férfiak, titkosan összekacsintunk a horizont alatt ismeretlenül is megismerve egymást.

Számon tartjuk a másikat perverz közösségünkben, nyalogatjuk képzelt sebeinket, mint kutya a törött lábát. Együtt rezdülünk, kompenzálunk, ugyanúgy, kérkedünk nyelvtudásunkkal, hogy just for fun tanultuk meg a deklinációkat, hogy idegen szavakkal dúsítjuk hosszas körmondatainkat, mintha mi sem lenne természetesebb és igazából mi sem természetesebb annál, hogy a nőnek, aki éppen akad azt mondjuk: hozzád fűződő viszonyomat kizárólag faktilis síkon tudom interpretálni, mégis zavarba jövünk, ha terapeutánk rákérdez szerelmi életünkre: miért szereted, miért rettegsz ennyire?

Egy nagyobb asztaltársasághoz közeledve hivalkodunk alkoholizmusunkkal vagy épp absztinenciánkkal. Ellentétünk, egy tehetséges, magas, fiú, valami éppen kinevezett szerkesztő csatlakozik hozzánk, nem lehet nem rá figyelni. Ártatlan szerelmünknek összeszorított mosollyal vetjük oda: milyen szép, ha vele csalnál, angyalom, nem tehetnék mást, megérteném. Majd gyáván elkotródunk nyalogatni a magunk ütötte sebeket.

Legnagyobb meglepetésünkre életre kelnek szorongásaink. Hogy mégis szeretnek minket – hihetetlen! Kisszerű zsarnokságunkat úgy csűrni, csavarni lestük el gyerekkorban, hogy egyszerre keltsen viszolygást és függést, mert mély nyomot akarunk hagyni, emlékezzenek ránk, akik senkin túllépni nem tudunk, csak ha megmarad egy alakunkat idéző betölthetetlen üresség, mert akkor szerettek igazán. Adunk, hogy szeressenek és elveszünk, aránytalanul. Hogy így is kellünk némelyeknek – hihetetlen!