A burok, ahol élünk, megreped. Rései közt beárad a fény. Didergős volt a nyár, de hiszünk az enyhülésben.

A burok, ahol élünk, már a fogantatás tizenkettedik napjától körülölel - írják a professzionálisnak tűnő orvosi cikkek a neten, amiket az első duplacsík megjelenése óta mániákusan bújunk. Megtelik vízzel, kímél a nyomástól, egyenletes hőmérsékletet biztosít. Megvéd mindentől, kivéve „Az én gyerekem tuti híressé válik, ott virít majd a Forbes magazin címlapján” vagy a „Minimum orvos lesz. Esetleg ügyvéd. ” típusú gondolatoktól. A burok, ahol élünk, esélyt teremt a mozgásra, fejlődésre. Bizonyos magzatok nem lesznek képesek megélni a lehetőséget. Végül egy apró tetoválás marad belőlük, a hajszál híján szülők csuklóján.

A burok, ahol élünk, tele van önváddal, nyugtalansággal, reggeli rosszullétekkel. Bizonytalan. Minden eltűnik, amit eddig ismertünk. A spontán bulik, kiruccanások, a pozitív önkép. A barátok nem hívnak el, csak az Insta sztorik árulkodnak arról, hogy ezresek voltunk a zsebeikben. Felválthatók. A burok, ahol élünk, nem volt mindig ilyen kemény. Nemrégiben vált vaskossá. Tömör, szilárd, nem ereszt át senkit.

A burokban, ahol élünk, kromoszóma rendellenességekről merengünk. Ha elalszunk a Netflix előtt, a genetikus hangján halljuk a szinkront. Tudjuk mit jelent a leleten az NB, mekkora az ideális tarkóredő vastagság. Tudjuk, melyik tünetre milyen vitaminokra van feleslegesen szükség. A burokban, ahol élünk, nem eszünk több szalámis szendvicset. Undorodunk mindentől.

A burkot, ahol élünk, apró vércseppek piszkítják. Sosem hittünk Istenben, most mégis hozzá fohászkodunk. Egy halvány paca a képernyőn. Talán mégis létezik. Tervezni nem szabad. Szándékosan kerüljük az üzletek „olyan”osztályát. Titokban mégis átlopakodunk a szokásos részlegről, szigorúan megállva a vásárlást.

A burokban, ahol élünk, felgyorsult az idő. Kevésbé érezzük a hormonok játékát. Enyhülnek a falak. Nem lökünk el mindenkit, halvány mosolyokat kapunk az utcán. A burokban, ahol élünk, hetekben mérjük az időt. Minden hónap kezdete, egy közönybe burkolt fénysugár.

A burok, ahol élünk, rózsaszín világot teremt. Egyre több a nevetés. Nem zavar a mérleg, bátran válogatjuk a gumisderekú nyáriruhát. Nem izgat Izrael, Palesztina, Oroszország. Gyerekbarát hotelekkel szemezünk a Balaton partján.

Meghallgatunk mindenkit, akinek már sikerült. Egyeseknek már az első hónapban. A termékenység istennői, mi? Teleposztolják a közösségi oldalakat: pocakos fotók, hestegek, ragacsos idézetek. Akad, aki hosszú évekig próbálkozik. Könnyel, verejtékkel, hosszú klinikai számlákkal. Fél napig bőgve, miután Marika néni a szomszédból megfeddi, mire vár még. Kiszorítja a szuszt a barátnő kismama fotója, a fiatalabb testvér gyermekének második szülinapja, ahová illik vidáman érkezni.

A burok, ahol élünk, kapcsolódást teremt. Olyan nők nyílnak meg, akikkel sosem volt közös témánk. Összetart a lágy bevonat, miből méhlepényt remélünk. Az áttetsző buborék, ami mindnyájunk legelső otthona volt. Néha minden előzmény vagy fájás nélkül elpattan. A kórházban azt mondják, még harminc egészséges hét után is történhet vetélés. A burok, ahol élünk, megreped. Rései közt beárad a fény. Didergős volt a nyár, de hiszünk az enyhülésben.