Vággyal pereméig töltött pohár, jó, hogy a nyál / nem csordul ki a száján.

Ahová nem ér el tisztán a fény

Egy ponton mindig ottmaradt a tekinteted, nem is tudhattad a konkrét helyét. Láttad anyádat, ahogy áll a víz fölé hajló eperfánál és markolja a babakocsit. Rövidnadrágban, a kedvenc, kézműves bőrszandáljában. A haja dús és puha, mint most neked. Még nem mélyült árkossá a két ránc a szájánál. Még nem tudja, egész élete csalódását fogja okozni az a kettő, az egyik a dereka mellett, a másik a babakocsiba csatolva. A bátyád – ekkor alig 5 éves – nem látja a kacsát, ami a stég és a sás közt bújik meg. Anyád maga elé húzza, úgy mutatja neki, előrenyújtott karral. Az elengedett babakocsi megindul a lejtős parton, egyenesen a zöld szemű tónak.

Az egyik szandálját lehúzta a hínár, azóta is emlegeti. Már bizonyára szétmállott. Nem ébredtél fel. Ha sírva zuhansz a vízbe, feltöltődik a tüdőd iszappal. Mikor már kihúztak, megtöröltek, lehámozták a rád csavarodó hínárokat, csak akkor nyitottad ki a szemed. Ez a harminc évnyi távolság nem eltaszít, magához ragaszt. Feltép. Mocskot dörzsöl a sebbe. Nyilvánosan sosem fogná meg a kezed. Szeretkezéskor is a csuklódnál markol. Úgy hasonlítasz a feleségére, azt hihetik, a lánya vagy. Mikor először megadtad magad, azt mondta, mély vagy, mint egy erdei tó. Sötétlő, lilult szemekkel néztél rá, remegtél egész testedben, a hajnali hidegtől, az alkoholtól, nem ittál azelőtt sohasem. Elsüllyedt benned a gondolat, elnyelt téged az a tó, és onnan − ahová nem ér el tisztán a fény − nézel, pislogsz a világra. Iszapba bújva figyeled, hogyan változik a felszín a szél erejétől függően, hogy pusztulnak el a lábukkal hevesen taposó kiskacsák. Nézed a köröket rovó, kiugró medencecsontú lányokat, a kislányt, ahogy kocog az apja mellett, aki sűrű nyálcsomót köp az útra. A pupillát kék írisz zárja körbe. Lehunyod a szemed, mintha csak álmodnád a rád települő súlyt, a tekintetet. Mikor már vége van, − az utolsó lökéssel is végzett − csak akkor nyitod fel. De nincs már, aki megtisztítson.

Flixbus

Innsbruck hajnalban, járdára felrajzolt buszmegálló. A látóhatárt kitöltő hegyet barna derengés fedi. A csúcs alatt menedékház, narancsos fénye, egy parázsló darab a szétterülő hamuban. Leszállok, amíg várakozunk. Kinyújtózom, mozgatom a lábaim, előrehajolok, ujjbegyeimmel megérintem a járdát. A sofőr elém lép, megsimogatja a hátam. Nem fázol? A buszban sokkal melegebb van. Vággyal pereméig töltött pohár, jó, hogy a nyál nem csordul ki a száján. Leheletében izgatottság szaga. Olyan nyilvánvalóan éhezik, szegény, kopasz fickó, hogy szinte megsajnálom. A kormány fekete, száraz bőre, egymásból kiinduló, egymásba visszatérő kilométerek, reflektorfényben megvillanó, zöld táblák, az autópálya szabályos közönye teszi ezt.

Egy hotel előtt a férfi kiszáll, leváltják. Kipakol a csomagtartóból, egy lila bőröndöt is kiemel, fogantyúján rózsaszín kézfertőtlenítő tubus lifeg. Ahogy lecsapja a busz oldalát, megvillan a gyűrű az ujján. Felpillant rám, de nem fordulok felé. A hotelszobába érve kihámozza az álmos képű nőjét a takaróból. Szenvedély nélküli ösztönnel borul a testére, mint napok óta szomjazó bivaly, ami folyóhoz érvén szügyig merül a vízben és kövér nyelvcsapásokkal enyhít szenvedésén. Kissé dühödten, a meg nem szerzett lányra gondolva, egyre mélyebbre tör egy alagútban, ahol végre nincsenek felfestett sávok, vakító lámpafények, lezárt ablakokon bekúszó, kénes hűvösök.