A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Desert sandpit három El Kazovszkijnek

valahol egy kutya vár rám, sötétben barangol, homokszemcsék súrolják tappancsát, átlép gerincnek mozgó sávjain, földbefúrt páncélok görbéin, dombok árnyékában alszik, a hold útján

oszlopok tűnnek fel, aszfaltozók lábnyomai diner-ek zsíros levegőjét hordja a szél, és ahogy közeledik újra emberek tenyerét érzi a testén, folyót húz rajta az ujj hastól ágyékig, ánusztól tarkóig, úgy várva a csóválást, mintha az hála lenne, nem reflex.

Önműködés

A versbe bele kell halni, vagy mintha ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, férfiak négyszemközti beszéde, hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak amin ki és bemászni lehet csupán, nincsenek lassú és kellemes betérések, távozások, és én se tudom, hogy az ablakban megállni miért nem lehet, egyik lábat ki, másikat belógatva, hiszen olvasok régi verseket, amik nem szólnak semmiről, korlenyomatok, ironikus vagy cinikus megjegyzések, szójátékok, üres szerelmi líra vagy tájköltészet, és mégis mind becsapódik a huzatban, talán így kéne, talán a költészet is csak annyi,

mint egy zacskószáj a szélben, meg-meg villantva tartalmát, a szemét szétszóródik a téren, az emberek úgy irányítják útjukat, hogy azt megnézzhessék, de felvenni ne kelljen, a szélben úgy lebegjen, a bekötetlen száj, a szavak szemétmozgása, mint egy guminő lassú eresztése a férfitest alatt, ahogyan a hús és a műanyag találkozásánál, a levegő egy csapóajtót hagy, és a vákuumban szótlanok maradunk – az aktus működik magától.