Régen mi Európa voltunk / és magához ölelt bennünket / a világ.

Föld a kalapban

A verem szélén álltak, ötven ember arca egyszerre remegett. Aztán csattogni kezdtek sorra a puskák és hallani lehetett a puffanásokat, ahogy egy-egy test a gödör aljára ér. Zuhantak a kabátok, szemüvegek, hullottak le a verem mélyébe a testek és szorítottam a fülem, mintha nem akart volna véget érni, csattanás és puffan tompán a földön a test.

És ott feküdt a gödörben apám, akit valaki feljelentett, ott feküdt, szájában a törött szerb nyelv, félig megtanulva, félig átharapva, így zuhantak rá fentről a többiek.

Álltunk a pályaudvar mellett, szúrta szemünket a novemberi nap. János fogta a kezem, remegve indultunk haza. Egészen addig nem tudtam megnyugodni, míg le nem ültem otthon, a konyhában. János a kertbe ment, fújta a napba a füstöt, én meg az arcomat tenyerembe temettem, mert tudtam, apám kalapjában föld van, eltemetve rágja ezer szájával a tömegsír, apró részekre morzsolja mosolyát, összes szavát, az eszét, mindazt, amit megtanult, két erős karját, ott rágja az a gödör minden elmúlt pillanatunkat.

Európa

Szívemre lett kötve egy zsinór. Azzal húz, rángat fentről valami. Követem, ki ne tépje belőlem, fel ne szakítson, lassabban lépek, ha rossz az irány. Mélyen a szívizomba marja a zsinór a sodrás irányát. Pipiskedek.

Emberek kezén tapostam, tenyerén hordozott egész Koszovó, aztán csak álltam ott, feketén, egészen csendes volt a világ aznap, álltam ott, férfiak közt, hangtalan, parazsat tettek a torkomba, kitömték tűzzel a szám.

Láttam a nap fényét csillogni a földre kifolyt véren, láttam egészen bordó sarat, gyújtottam fel én is falvakat, azután néztem az arcát azoknak, akik a másik végén a tűz elől karjaik közé menekülőket várták.

Régen mi Európa voltunk és magához ölelt bennünket a világ.

A szerző a mű megírásának idején Térey János irodalmi ösztöndíjban részesült.