mert nélküle omlatag a falu, / nappal csak a távolságot érzem, / szívem életnyi nehezét.

A köd királya a cigányok közé engedi a feleségét, hogy megélhesse a szerelmet

A vágy lángjait látom szemében, ahogy a cigányok legszebb nótáiból hallani, de úgy porlik a csend közöttünk, mint a már régen letáncolt mezők pora. Aki így vágyik a szerelemre, azzal meg kell történjen.

Ebben az országban, mint szikrát a nyirkos gallyak között, mint messze világló lidércfényt, nem érheti el, aki nem ide született, annak átok a köd tompasága.

Nem nyugodhat, amíg szét nem égették, amíg heves esők nem mossák. A szíve örökké vágyódik, és mint bárki, nem bír a sorsa felett, én pedig szép, beteljesült sorsot kívánok neki.

Akinek kedvese éjjel jár

Halk kopogását hallom, csendes léptét, a szél susogásában, minden dög macska ugrában, mert nélküle omlatag a falu, nappal csak a távolságot érzem, szívem életnyi nehezét.

Mert aki nappal huszár, éjjel udvarol, de éjjel olyan szépen, mint a Hold ragyogása, úgy csókol, mint az anyaföld, ölel, magába zár, megtart, ahogy eladdig soha senki.

Olyan, mint leélni egy életet, minden éjszaka egyet, egyet, többé nem nézhetek anyám szemébe, mert látja, hogy nem vagyok a lánya, nem megyek fel többé a faluba, mert tudják, nem köt ide semmi.

Nincs más kívánságom már, csak az este, hogy örökké éjjel legyen, örökre karjaiba zárjon, mert az éj elszáll, mindig elszáll, én pedig megfojtanám az összes pacsirtát, hurkot kötnék, magot szórnék, elkapnám őket, mert ha nem szólnak többé, hátha a hajnal sem érne tetten, és én sem a hiányában, hanem őbenne vesznék el.

Aki vízirémeket szül

A szépségből annyi maradt, ami az anyaság szépsége: a mindrútabb gyerekek első mosolya, a merülés előtti első karcsapások, az önálló élet ígérete, a körülölelő folyó biztonsága, az otthon, a mifélénk otthonossága. A szerelemből született vízirémek anyjuk táplálta iszonyatok, de egy anya nem apadhat el, egy anya nem száradhat ki, szeretni kényszerül mindazt, amit képes a világra szülni.

Mert az előző élet szépsége nem szabadíthat fel. A rémület sikolyait legbelülről, a félelem könnyeit, hogy mi lesz még, bekebelezi és magával viszi a folyó. Elviszi a reményeket, az életet a víz, de az anyának a bűnös gyerekeit látni, iszonytatót szülni is áldás, és minden csúf és életképtelen gyerek után sírni mindinkább keservesebben, mert a bánatot nem kapja fel a víz, mert megnyugvást nem sodor felé, a legnagyobb bűn.