Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik / meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.

Megszentelték a Tiszát

Hókiflit és zserbót sütnek, lógó mellük alatt szoros a kötény. Az ablakba rakják a piskótát, és hogy a büdös dögök meg ne egyék, fakanállal, sodrófával hadonásznak, hideg vizet fröcskölnek a lábasokból, így űzik ki a kertből a kutyákat. Vörös nyelvük lóg, ahogy lihegnek, egyre gyorsabban szól a harang. Hajnalban gyülekeznek, kopott pulóverben, szűk nadrágban. Ünnepi cipőkön szárad a sár. Miközben az evangéliumot olvassák a parton, bepárásodnak szemüvegeik. És a napot, akár szürkehályog a pupillát, eltompítja a köd. Szép nyarat imádkoznak, szentelt vizet fröcskölnek a Tiszába, bámulják az eget. Keresik a mennyet, pedig a szomszéd faluig sem lehet ellátni. Rothadó szilvaszagot hoz a víz. Szertartás után kihordják a bort, a süteményeket a parókiáról. Szűzmáriás képeslapokat árulnak a motorháztetőn. És lezárt szemüket imádkozás közben fel-felnyitják, hogy el ne szédüljenek. Mert csóválja őket a szél, és mint egy óriás, megnyílt szájból a nyál, folyik rájuk az eső. Azt mondják, ebben van az áldás. A töltés tövében kinyílnak a bokrok. A nap szeme tisztul. Az öregek hazaindulnak, az állatok serege a víz felé rohan. És a szentelt folyóban a csattogó fogú, habzó szájú kutyák, akár a boldogok, megfürdenek.

A szarvasokról

Én is szeretnék kecsesen szaladni, botlások nélkül futni sokáig. Fennakadok a sűrű erdőn, mint a fésű a gubancokon. Nem kértem ezt a csontos áldást, kiabálok a fűrészek istenével, vagy az erdő kiálló tincseit vágd le, vagy agancsaim. Majd begyógyul utánam, mert kiittam a vizeket, a kérgeket fogammal letéptem, és összevéreztem az avart, megint. Terméketlennek hitt ágam most vörös virágokat hoz, szemembe hullanak apró szirmai. Neked virítok, fogadj magadhoz. Ez az én húsom, ezek az én ágaim. Nekem egyszerre sajátjaim a fák és sajátjaim az állatok. Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott. Váratlan esők, hirtelen napsütés. Fényre vadászó fák, virágzó szarvasok.

Ajándék teher

Akkor kezdődik el, amikor lemegy a nap. A szobába vezetjük az állatot. Középen három lavór langyos, szappanos víz. Legszebb rongyainkkal mossuk a szőrét. Első ajándékunk csigaház, hónapokig suttogtuk bele legféltettebb bűneink. Felakasztjuk az agancsára. Szúrnak a fényes tobozok, ujjainkat felsértik a kövek, a kéregdarabok. Hátára pokrócot terítünk, éjfélkor indul, a hegyek felé. Csörömpölnek a díszek az óriás, fekete pupillák felett. Sokáig halljuk, merre jár. Rejtőzködésre képtelen, erdőkön át viszi félelmeink. Kiseperjük a házból a sarat, levetjük az ünnepi ruhát. Fehérek vagyunk, mint a hó, és meztelenek, akár az angyalok. Betakarjuk a növényeket, ne fagyjanak el. És a törékeny ágakkal együtt mi is megállunk minden növekedésben.