Tollasok már a fiókák: / elviszik messze a múltam.

ZEBRA

Tóth Árpád emlékére is

Kikeltek már a pintyek, a zebrapinty fiókák, most itt van mind a három: a fészekben szunyókál. Felváltva ülnek rajtuk az óvatos szülők, sugározza a testük, mi kell nekik, a hőt.

Szemük még nyitva sincsen, kis híján csupaszok, pihés fejük, de vicces: mindhárman punkosok. Az apró csőreikkel azért már tollászkodnak, pedig sima szárnyuk még véletlenül se tollas.

A csőrük jelzőfényét odúban láthatod, úgy foszforeszkálnak bent, miként a fároszok. Egyik tojáska széttört, vajon mi lett vele? Nem kelhet így ki abból többé már semmi se.

Begyükben ott az étel, öt napja élnek ők, novemberben születtek, hogy búcsúzott az ősz. Nem tudják, kint hideg van, és mindjárt hull a hó, sok fészek lakhatatlan, nincsen bennük lakó.

Ijesztő gyorsan nőnek, mindig kilátszanak, pár nap és el se férnek anyjuk-apjuk alatt. Hogyha éhesek lesznek, csipogni kezdenek, de alig hallhatóan, miként a szél neszez.

A rég eltűnt tenyésztők, a díszmadarasok, nézik szemünkkel őket, nézi a sok halott. Az abonyi tenyésztők, sok régi szomszéd bácsi, akiknek házfalán dalolt vagy húsz kanári.

Kilessük pintyeinket: esznek, vagy alszanak. Lessük az élet titkát, míg kint levél havaz. Mert túl korán sötét lesz, bent villanyt kapcsolunk, és azt is tudjuk végre, amit nem tudhatunk.

HAVAZÁS-DAL

Tandori Dezső emlékére is

Míg kint esik a hó, bent pintyek alszanak, vagy szól fióka szó, ha fent a kis csapat.

Én sajnos kint vagyok, a járda messze visz. Elhúz a villamos, a hó tovább esik.

Egy újabb munkanap, egy újabb tévedés. Az égi tollakat szórja egy semmi kéz.

TÉL-PUHA KÖDBE

Szállni tanulnak a pintyek, ülnek a fészekodúban. Tollasok már a fiókák: elviszik messze a múltam.

Pergetik egyre a szárnyuk, elveszik azt, amit adnak. Visszaidézik a tájat: tél-puha ködbe takarnak.