Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit. Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Házasság

I.

Hűs szellő ringatta a mező búzakalászait. Borisz Nyikolajevics a tornácáról merült el látványukban s nagyon büszke volt az idei termésre. Nemsoká összecsődítheti a parasztjait, s learatják a teljes mezőt, utána meg a szőlőföldeket is leszüretelik – finom bor, ünnepségek, vígan mulató népek! Csak belegondolt, s alig bírt meglenni a bőrében, úgy várta mindezt. No meg aztán, – gondolta tovább – azt a sok terményt mind jól el lehet adni a vásáron… abból aztán lehet majd duhajkodni!

Mikor délutáni teájához betoppant a nappaliba, elkomorodott. A szoba szürkesége, a kormos, üresen pangó kemence, a terítetlen asztal mind-mind magányának tüneteiként tornyosultak fölé. Egyedül Pelageja, a szolgálónője törte meg a házra telepedett csendet. Vele élt úri birtokán már évek óta. Azok csak teltek, Borisz is megráncosodott, kopaszodni kezdett, és sosem került kilátásba a házasodás, gyereknevelés – pedig hányszor ábrándozott, akár órákon át, milyen jó lenne gyerekzsivajjal megtölteni a házat, s ha lenne kivel rendes emberekké nevelni őket. Aztán mindig bosszúsan hessegette el ezeket a gondolatokat, mert úgy adta a sors, hogy Pelageján kívül más nőt nem is igen látott életében. De hát az meg öreg is, csúnya is. „Hogy lehet így meglenni!” – morfondírozott Borisz, míg teáját elszürcsölgette. S így teltek mindennapjai.

E tengődését aztán a szüreti ünnepségek során törte meg városbéli ismerősének, Nyikolaj Kirillovicsnak látogatása. Borisz szeme le-leragadt szokásos délutáni teája felett ülve, mikor barátja elé termett. Megbeszélték, hogy miként fognak nagy pénzeket leakasztani a terményekből, de aztán hogy, hogy nem, a fehérnépre terelődött a szó.

– Borisz, hát ez sehogy sincs rendjén… csak kéne már melléd egy asszony.

Borisz beleegyezőleg biccentett és, mint akinek semmi fölött hatalma nem volna, dőlt hátra fotelében.

– És hogy meglepődnél – folytatta Nyikolaj –, ha azt mondanám, elintézem neked az egészet, úgy ám!

Nyikolajjal eddig csak üzletei kapcsán beszélgetett Borisz, meg is lepte hát társának kertelést nem ismerő beszéde – de annál nagyobb érdeklődéssel figyelte. A helyzet úgy állt, hogy a városban, egészen pontosan Nyikolaj asztaltársaságában egy nagy köztiszteletnek örvendő tiszt úrnak a lánya eladó sorba került, ami igazán szép frigy lenne. Meg aztán, Nyikolaj úgy csűrte-csavarta a szavakat, hogy látatlanban is, de Borisz igen szimpatikus kérőként körvonalazódott e tiszt előtt.

– Nem volna ez a nagy unalom itt, Borisz. Asszony kell neked, és éppen ő! Hogy kicsinosítaná ezt a kunyhót, meg aztán úgy hallottam, kiválóan süt-főz, zongorázik, varrogat… nem lenne gondod semmire mellette.

– Meg aztán a hozomány se akármi – tette hozzá, s úgy csettintett nyelvével, hogy Boriszt egészen megbabonázta, szinte érezte a sok aranytallért a markaiba hullani.

Cimborájának szavai még napokkal később is vissza-visszacsengtek fülében, így hát olyanra határozta el magát, amit már évek óta nem tett: felutazott a városba.

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit. Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Mikor betoppant a tiszt (igazi katonatiszt!) lakásába, úgy megszeppent, mint legutoljára még boldogult diákéveiben. De egy csapásra megjámborodott a zord arcú katonatiszt, s jól szót értettek egymással olyannyira, hogy nyélbe is ütötték az egész házasságot. Borisz arcára széles mosoly ült, hogy ilyen sikeresnek bizonyult látogatása, s csak távozóban jutott eszébe, hogy meg se nézte, tulajdonképpen kivel boronálták össze. Aztán épp, mikor a kapubejáróhoz ért volna, egy elbűvölő fiatal hölgy suhant be mellette. Csak egy pillantás erejéig látta arcát, de rögvest érezte Borisz, hogy csakis ő lehet az. Megszólítani nem merte, úgyhogy hamar behuppant a hintójába s hazahajttatott.

II.

Hazaértekor Pelageja fogadta, aki meghökkenve megjegyezte, hogy olyan, mintha Borisz fiatalodott volna vagy tíz évet. S tükörbe nézve valóban oly üdének festett, mint még soha korábban. Repesett az örömtől, s tettre készen állt szalonja közepében, hogy a majdani úri feleséghez méltóvá varázsolja lakát. Hamar meg is igazított két piciny festményt a falon, aztán órákon át csak állt előttük, merengett, hogy vajon milyen pompás lesz épp ezeket a festményeket nézni karon öltve a feleségével. S tényleg, milyen pompás kép ez! Úgy elvarázsolta e fantáziálgatás, hogy csak másnap virradt fel belőle szalonjában, a kanapén ülve, betakargatva, s még a nyála is kicsordult…

Teltek-múltak a napok, mindig valamit szépített lakásban, s eldicsekedett Pelagejának és a parasztjainak, hogy milyen pompás úrihölgyet fogott ki magának, aki majd élettel és kultúrával tölti meg a földesúri házat, no meg persze a hozománytól felvirágzik a gazdaság is. Sürgönyöket írt ide-oda, Nyikolajnak is megköszönte közbenjárását, meg aztán a katonatisztnek is szívélyes üzeneteket fogalmazott, s üdvözölte leendő feleségét.

De az esküvőről semmi hír, semmi fejlemény nem érkezett, egyre csak odázódott.

Aztán már lehullott a hó, mikor furcsállni kezdte, hogy nem haladt előre az esketési ügy. (Semmi levél a tiszt uramtól, de még egy látogató vagy legalább invitáció sem érkezett!) Már nem is érdekelte az eddig oly kecsegtető hozomány, csak az úrihölgyi társaságára és szeretetére vágyakozott mindennél jobban. Fel-felidézte magában találkozásukat a kapualjban, s az asztalra rakódott porba rajzolta arcképét, hogy ne feledje el.

Mikor aztán már rügyezni kezdtek az ágak, s olvadoztak a folyó nagy jégtömbjei, Borisz újból felutazott a városba. Kiüresedve tévelygett, de csakhamar megragadta figyelmét egy nagy zajjal közeledő trojka. Úgy csilingeltek rajta a piciny harangok, mintha angyalok húzták volna. Borisz alig fordult oda, homlokára csapott a felismeréstől: hiszen az ő menyasszonya suhant el mellette! Az oldalán pedig egy idegesítően elegáns ficsúr foglalt helyet, s cirógatta az úrihölgy kacsóit. Több sem kellett Borisznak, úgy felháborodott – még az öklét is rázta és mindenféle cifraságot kiáltozott utánuk.

Aztán nagy haragjában, mikor hazatért, úgy beviharzott szobájába, hogy Pelageja azt hitte, kísértet jár a lakásban. S onnantól Borisz aztán elzárkózott mindenki elől, megsavanyodott és soha többé nem tette ki lábát a birtokáról.