az ilyesmi sem lehet különb, / mint bármi egyéb, ami csak ember, / ami csak váladék, gennyes / papír a szemétben

a félregombolt ing szubsztanciája

most úgy megteremtenék egy szubsztanciát. hogy? a neve? lehetne walker, vagy texas. alkotnék neki egy szabad földet a hős utcában, mindezt a te képedre és hasonlatosságodra, anyám.

lenne végre egy hely, ahol méltón el lehet temetni a rágcsálókat, lehet elmélkedni a síró bálnákról, hogy végül csak kéz a kézben ültessük a fákat sion hegyén, amíg nyugdíjasotthonba nem kerülsz.

és ahogy hazafelé tartunk, talán abban a pillanatban, amikor a vasmadarak süllyedni kezdenek, még meglátsz bennem valamit, ami több, mint a jéger meg a sör, meg a hipó kombója, a szét, egy félregombolt ing zavaró látványa.

walter tiszteletes magában freudról, miután otthagyja az elvonót (…és anyjának képzeli…)

azért ez tényleg furcsa nekem, anyám, az egyes osztályon minden fehérköpenyes megváltó irodájában van egy portré arról az osztrák neurológusról, akiről most úgy hiszik, hogy majd egyszer csak kivezet minket a homályból

de én akkor sem értem, hiszen olyan ez, mintha mind attól félnénk, hogy amikor belépünk hozzájuk, képesek volnánk netán azt gondolni, hogy ők speciel nem is olyan jó szakemberek, sőt, mi van, ha csak kontárok, és csak jobb az ilyesminek elejét venni, ugye, így a legjobb az lesz, ha eloszlatjuk a fölösleges kételkedést a pátriárka falra akasztott, kifejezéstelen tekintetébe nézve, hiszen úgysem arra fogunk figyelni ötven percig, mert azt nem lehet, hogy teszem azt mit is jelent az a karkötő valójában, meg az a tetoválás a nyakukon, vagy hogy mára miért lakkozták pont gyöngyházszínűre a lábkörmeiket, vagy hogy miért sietnek annyira, minket elégeltek-e meg, vagy csak úgy általánosságban van már

nekik is elegük, nem, nem értem, bárhogy is forgatom, a lényeg itt ez az omnipotens, magasról vigyázó tekintet, azé, aki felnyitotta szemeinket, hogy nemcsak testi értelemben vagyunk ám állatok, de lelkünk sincs úgy, ahogy azt évszázadokon keresztül a pápisták képmutató, autokrata klérusa, vagy a görögök barbári antropológiája sulykolta belénk, egyszerűen csak kisülések és gerjedések, idegmozgások, anyagtovábbítások, nyers biokémiai folyamatok döntenek arról, hogy a finom fosszíliák utóvillanását töpörödött csimpánzagyunk éppen lélekként értelmezi-e vagy sem, anyám, holott valójában jól tudjuk mi azt mélyen, ott alant, hogy az ilyesmi sem lehet különb, mint bármi egyéb, ami csak ember, ami csak váladék, gennyes papír a szemétben.

és azért ez tényleg furcsa.