Egy kimérő kancsó szorításában / lebegett a túlvilág / és az élet között, / tehetetlenül.

Amikor mama meghalt, egy tarkalepke riasztotta el a gyászmagányt. A falépcső lakkján verdesett hangtalanul, mint a koporsóba zárt angyalok, a tetőablakon átszűrődő fény tovább színezte szárnyait, akár a hosszúlábú modellek ruháit a vakuezüst. Mégis az első strandpapuccsal lecsaptam, ami képes kioltani a szépségét. Mama mindig hangsúlyozta, hogy mindennek megvan a maga szerepe a természetben, a páva irizáló szemfoltjaitól, az emberi szemnek láthatatlan parazitákig. Pár nappal később ismét egy betolakodóra lettem figyelmes. Az ablaknál fárasztotta magát kínzó lassúsággal. Egy kimérő kancsó szorításában lebegett a túlvilág és az élet között, tehetetlenül. Jobb híján egy sütőkesztyűvel nyúltam az üveg és a kimérő szája közé, higgadt mozdulatok irányították tenyerem, pedig a lepke faltól-falig rázkódott, akár a bartender két részes shakerében a koktél. Ahogy visszérkék lábakkal elcsoszogtam a kertajtóig, elengedtem visszavonhatatlan súlyát, szétnyíltak öregségi foltos szárnyai, és újra mosolyogni láttam őt.