A letűnt korok maradványából okulnak majd. // Egyszer megcsodálják.

Egy pest peremvidéki szemétlerakóból

Öltözöm. Egy dobozt nyomsz a kezembe, benne középrossz meggyes piskóta. Nem tudom hova tenni, gesztusnak gesztus, csak nem illik sehová. Hozz vissza, olvasom a ráragasztott cetlit. Azt álmodja, hogy valahogy visszajut ahhoz, akitől kapta. Vastag pára harapja a reggelt, hét óra, szombat, éhgyomorra sétálom le a Nagyvárad tér-Kálvin teret. Felső ajkam az orrcimpámhoz emelem, még érzem a nyálunk illatát. Az egyik zebránál az addig szorongatott dobozt a kukába hajítom. Nézem, ahogy szétmállik a sütemény az üres sörösüvegeken. Halkan recseg az infraszínű műanyagtenger a lánctalpak alatt.

A géptest

Lefúl, mikor belefúrod ujjaid csapágyamba. Szégyellem magam, amiért kifröccsen az olaj, avassága szétárad bennem. Nyomásgyakorlással szorítom lefelé, átszivárog a csavarokon, görgők kattognak ujjperceim között. Fatális hibáim műszerek vizslatják, a légyottoktól rozsdásodom. Iparművészeti múzeumok pincéjében vezeklek. A letűnt korok maradványából okulnak majd.

Egyszer megcsodálják.

Zs.

Roppan a szaru ujjvégeden Falfehér és málnavelő Tenyered fürdik Hiába vajszínűhabok buggyanak Elő szájszéleden Valami alig kivehetőt bugyborékolsz Füleim fügék Belső virágzásuk zavartalan Nyitott a száj Aranyhalak vergődnek Tátogva a véres lepedőn Kívánságod teljesült Közben már odakúsztál és összekuporodtál a zongora alatt. Én nem kívánok Engem kívánnak. Magam alá húzom a zongoraszéket És billentek Pedál helyett ujjaid helyét taposom Kvintkörök bűvkörében.