Bizonyos életszakaszban / nem tudtam ellenállni a drogos férfiaknak

Vigasztalás

A gyerekünk, aki még nem született meg, gondolatként növekszik közöttünk; mikor fog először rákérdezni: mi ez a kezeden, anya? És lehet, hogy majd csak ülök és nem tudok megszólalni. Megijedek attól, hogy elszomorodom, és neki kell vigasztalnia. Neki kell elvarázsolni a bánatom. Ezért összeszedem magam és mondok valami ilyet: az emberek időnként szomorúak. Egy időben én is az voltam. Sok dolog miatt. Majd egyszer elmesélem. Most elég annyit tudnod, hogy akkoriban a sok szomorúság nem fért el a testemben, és kinyitotta, mint egy ablakot. A test nem arra való, hogy így nyitogassák. Ezért, némi keresgélés meg bolyongás után elmentem valakihez, aki nem volt nagyon kedves, egy igazi boszorkány volt, épp csak csúcsos kalapja nem volt, de megtanított vigyázni magamra. Kincsem, most már rendben vagyok. Ezek a fehér vonalak csak útjelzők egy olyan tájról, ahonnét visszajöttem.

Taste in men

Bizonyos életszakaszban nem tudtam ellenállni a drogos férfiaknak, gyámoltalanságuknak, amivel hozzám bújtak, történetüknek elszökött apáról, részeg anyáról „kisfiam, ha tényleg meleg vagy, eriggy mosogatni,” hamis magabiztosságuknak, amivel állították, rájuk nem úgy hat, tudják, mit csinálnak, (mindannyian mondtunk ilyeneket), nem tudtam, hová nézzek, mikor az alvó anyák zsebéből kivették a pénzt, ha szabadkoztak az ágyban „néha ez van, ha túl sokat iszom,” tehetetlenségük csak még jobban felizgatott, és kezüket az ölembe húztam, tudtam engem is ugyanúgy meg fognak lopni, még néhány év és a kredencből adom nekik a cigarettát, miközben szapulom őket a füst miatt, elég ebből, máshogy fogok élni, és tényleg vége is lett,

találtam másik férfit, sittre vágták őket, sikerült letiltani a számukat, és utána már csak álmomban találkoztam velük.