Sóvirágot tépek, szirmai szárazak. / Áldozat vagyok, szeretném hinni.

A kancsal Jusztícia

A túlláthatósághoz az alkalmazkodás és a konvergencia normálisnál szorosabb kapcsolata szükséges. Így alakul ki a manifeszt kancsal állapot. További feltétel, hogy a beteg fúziós kapacitása gyenge legyen – beismerem, olykor dicsekszek is vele. Ha élesen akarok látni, beszalad az egyik szemem. Ha mindkét szemmel akarok nézni, homályosan látok. Minden ellenőrizhetetlen. Nekem mégis mindenki hisz. Ki ne hinne egy bekötött szemű nőnek, ha kezében kard, talpa alatt pedig egy mérgeskígyó félholtan sziszeg?

Sóvirág

Az úton az első társ a hallgatás. A bűntudat hullámverése: emlékek álomszerű öklendezésről egy idegen város ismerős vécéjében. Emlékek átmélázott reggelekről és olcsó ebédekről – mikor a magamért élt életek egymásra torlódnak. Ilyenkor nem lehet eldönteni, ki cirógat ujjbeggyel és ki kardéllel. Csak ezt akkor én még nem tudtam. És a nem először úgy hangzik: persze. Érkezés és maradás kényelmetlenül, megmerevedve. Mint akinek verés lazítja el szálkatestét leülök, csak a felállás kedvéért. Sóvirágot tépek, szirmai szárazak. Áldozat vagyok, szeretném hinni.

Az úton a második társ az indulás miértje. Szabadságharcom alattomos, nem akarok belegondolni a részleteibe. És azt mondom a szenteknek: ne vegyétek magatokra, nem titeket kerüllek, csak nem bírom jól a bezártságot. Jó leszek, csak fel kell ma sétálnom a kálváriára, és házunkat bezárnom. Házunkat felgyújtom, sírok, de hátra nem nézek. Próbálom elhinni, gyilkosként lehetek még mártír, hiszen önvédelemből, hiszen magának kérte. Sóvirágját a bálvány megeszi, hátha mérgez, hátha látomásokat hoz. Nem bír a mártír nem mártír lenni. Noli me tangere – írtam nyakamra, aztán rögtön körbenéztem. Nem tudok másutt feloldódni, csak az érintésben.

Az úton a harmadik társ a véletlen sóvirágom. Elmesélem neki egész életem, elmondom tehetetlen bálványságom. Elmondom, hogy voltak éjszakák mikor visszavágytam az átnyögött hajnalokba. Hogy minden fényes dolgok elbűvöltek engem. Elmondom, hogy felgyújtottam képeim és elszórtam talentumom kétségbeesésemben.

[…]

langyos szél szeszélyes május gyere! hadd takarjam most el arcodat: bánatod pírját belém rejtheted csak a szomjúság szólt hozzád senki nem fenyeget de óvó tekinteted vesd lábadra magadra megint magad kell vigyázz réseit lásd milyen szép ahogy a város csak beton és halott és kemény mégis kihajt belőle gyom és sóvirág.