Bánkövi Dorottya versei
Csak azt mondd meg, / hova üljön az ember, / ha kint mindig túl hideg van, / és bezártak bent az éttermek?
Gyerekrajz
Vajon le tud-e mondani a szerelem jogáról egy élhetőbb jövőért, kérdezi dinoszaurusz csontvázak után kutatva egy homokozóban.
Máskor megtörült, de szárítatlan hajjal átsuhan mezítláb egy parkettázott szobán, mintha szabadon, és nem tudja, lesz-e bátorsága valaha rajtakapni magát a hazugságon.
A detonáció két pólus találkozási pontján jöhet létre. Ott bugyog fel a magma a mélyből, a felszínen cseresznyefa-szirmok, kutyatej és sziklevelek. Sarjadás.
A robbanást és a sorvadást is csend előzi meg. Az egyik csöndje a felkészülés, a másiké a beletörődés. Ezek között helyezkedik el, „amíg kijátssza magát”, mintha nem is egy padon, remélte, nem fúj szemébe a szél.
Őztekintete a kétségbeesés valahányadik fokán majd megszólít egy idegent, akiben néhány másodpercre otthonra talál.
Lélegzetvételről lélegzetvételre, órákért dúdol egy matracon ülve, hegyeket képzel maga elé és tengert.
A hangja felfelé mutált, a középső szólamban már át tudja rezegtetni magán a teljes harmóniát, de a túl mélyen töltött évek érzéketlenné tették, átsatírozták benne a kifogyó filctoll erőszakosságával az átmenetek Debussys színeit.
Vulkán robban egy zöld vonallal megrajzolt dombon – mintha csak Budán –, lapos eleganciával, a famentes papírlap elülső és hátsó oldalán.
A domb alatt helyes, pipaszárlábú dinoszaurusz. A kitörés pillanatában még nem tudja, megmarad-e, mint nemhiábavaló áldozat teremtője emlékezetében.
Rakparton
Hol csepegtetik belénk a befejezés utáni vágyat? Miért kell kerülgetnünk az emlékeinkben tetemeket?
Mint forgalmas úton elejtett műanyag kupak, tompán visszhangzunk. Hajnalok, virrasztások, fényképek és hátak. Ha megfordulunk, újra szemben, arcok, jellemek vagyunk, kivilágítatlan rollereken az éjszaka, egyetlen elnyújtott, lehalkított jelenet.
Folytatódhatnánk párhuzamosakban. Állomást követ újabb állomás. Aki leszáll, tudja, nincs temető minden betonfal mögött. Sínekre felfűzött gyöngyszemek lehetnénk egymásnak, nyikorgás nélküli ölelés, megérkezés, csak néha kényszerpihenő.
Miért kell kerülgetnünk útlezárásokat? Járhatnánk a fűben is, mezítláb, vagy a folyópart kavicsos medrében.
Aki nem fél, abban az idő elveszíti fenyegető erejét. Ami élet-formát ölt, nem fáj többé.
Ugyanazok a pontatlan fogalmak lengenek körbe egyetlen érzelmet. Csak azt mondd meg, hova üljön az ember, ha kint mindig túl hideg van, és bezártak bent az éttermek?

