Ki fél, lehúzza estig a félelem-spirál, / és háztalan huzatban az éj forog vele.

A varjak éjszakája

Egy hátraarc az éj, egy visszafordulás. Szirénahang zenél, a múlt megérkezik. A szédítő szekér, a Göncöl oldalán egy új csillag kihajt, kibontja fényeit.

Az illata az űré, és enyhén ózonos. Az ablakok üvegje mind visszatükrözi. Érzem ahogy a fénye mindent tisztára mos: jövőnket és a múltunk most összeötvözi.

Úgy folyhat már a perc el, akár a gyors patak szökik tovább az éjben, míg tajtéka dagad, s elhagyta már a forrást, a méltó otthonát.

A varjak alszanak fent, a láthatatlanok. Az életük elrejtik ‒ már senki sem mozog. Fejünk felett az éden, ágakból fonva rács.

Csillagrendszerek és rendelésidők

A csillagrendszerek, a rendelésidők, a félős fellegek, az elszálló madár. A kinti füstkötél lógat rőt háztetőt, az utcalámpa-sor lehajtott fejjel áll.

Ki fél, lehúzza estig a félelem-spirál, és háztalan huzatban az éj forog vele. E látomás mi engem ma írni inspirál: spirálgalaxisok közt az út fehér teje.

A létezés telét, a létezés nyarát átröntgenezheti egy holdkóros sugár, egy messzi, égi küklopsz egyetlenegy szeme,

arany golyóbisa ki tudja, hány karát. Nézzük, ameddig eljön a hajnal-Ararát ‒ az életünknek újabb és újabb reggele.