darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

lesznek még felhő alakú homokozók, amikbe nedves bugyikkal csobbanunk bele, ajkainkat dörzsölik a szemcsék, és virágozni fog a körtefa, a kert legkisebb gyümölcse, beleharapni fáj, az állkapcsok még nem tágultak ki a behatolásra, de szánkba vegyül a keserű és édes napíz, a kutya farka körül forog, nem húz le mellünk súlya, naptej ragad a körmünk alá, és kiássuk a pitypang gyökerét, tejével magunkra rajzoljuk a fehér csillagokat, hat szöggel, szabályosan, önmagunkban vagyunk savasak, magokat köpünk a fűbe, és darazsakra lépünk néha, hogy sírhassunk, mert így láttuk, a kerti csap ügyetlen sugárban éri sebeinket, guggolva pisilünk, bokánkra megy, bejárhatóvá tesszük a kerítést innen, a kaputól nem félünk, tudjuk, hogy lesznek még macskák a nyáron, bordó és cirmos bundák gömbölyödnek öleinkben, követjük őket fákra, fészkekbe, ellopjuk a rigó tojásait, egymásba palántázzuk testünk, a bokrok alatt csókolózunk titokban, hajunk vállunkra szárad, fogaink között ropog a homok.