A férje sohasem kockáztatott, sohasem hajtott az autópályán száznál gyorsabban, bezzeg ő, ki akart nyúlni az ablakon, érezni a szél süvítését, és azt gondolni, „bárcsak történne valami”.

A háta alatt sokkal hidegebb volt a padló, mint azt meztelen lábbal valaha is érzékelte. És ha nem tud felállni? Lent marad, az órák telnek, besötétedik, egy meztelen öregasszony a zöld padlócsempén. Öreg. Az „idős” kifejezést felmelegített levesnek érezte, erőtlennek. Az „öreg” ellenben egy olyan asszony volt, aki suhogtatja a botját, és fejbe kólintja azokat, akik idegesítik, egy izmos kar, ami könnyedén kinyitja a kávéfőzőt.

Utálta ezt a világoszöld padlócsempét, amit még Giuseppe választott. Ő éjkéket szeretett volna, de a férje a szokásos kedves-rosszalló tekintetével nézett rá a fürdőszobaboltban, és mint soha, akkor sem tudott neki nemet mondani. Így hát majd ötven éve bámulhatja a világoszöld padlócsempét.

Ásított. Ki tudja, mi történne, ha elaludna? Ha bármi történne vele, Antonietta lenne az első, aki észrevenné, amikor háromnegyed kilenckor felhívja telefonon. Ha nem veszi fel, biztos azonnal idejön, és Luigit is hozza, kivéve, ha ő már elindult a tengerhez a gyerekekkel.

Igaz is, nem kockáztat semmit, ha itt marad a földön, meztelenül, és rosszul érzi magát, Antonietta úgyis telefonál háromnegyed kilenckor. Szinte már sajnálta. Még ettől a kis csacsiságtól is megfosztják, nincs meg a kockázatvállalás izgalma. Így volt ez egész életében Giuseppe mellett. A férje sohasem kockáztatott, sohasem hajtott az autópályán száznál gyorsabban, bezzeg ő, ki akart nyúlni az ablakon, érezni a szél süvítését, és azt gondolni, „bárcsak történne valami”. Giuseppe mindig kedves-rosszallóan nézte, és azt kérdezte: „Mégis mi történjen?” Giuseppének minden valami volt. Egészen a haláláig, ami a legnagyobb valami volt mind közül.

Hűvös légáramlat fújt be az ablakon. Fel kell kelnie innen, különben ő is meghal. És azt nem lehet éppen most, hogy végre egy kicsit szabad lett.

Megtámaszkodott a kádban, és feltápászkodott. Nem csúszott meg. Kintről lábasok, edények zöreje hallatszott be, és a híradó szignálja Franchiék lakásából. Kitárta az ablakot.

A szellő, az első nyári fuvallat meglegyintette az arcát. Kinyújtotta a karját, hogy befogadja az egészet. Eszébe jutott, hogy meztelen. De nem kapkodta magára a ruháit, inkább nevetni kezdett. „Egy meztelen, nevető öregasszony!” – Elképzelte, mit mondanának a szomszédok. És még jobban nevetett.

A novella eredetileg a Pastrengolit folyóiratban jelent meg, olaszul ezen a linken olvasható.

Sokcsevits Judit Ráhel 1998-ban született Balassagyarmaton. Könyvtárosként dolgozik, emellett írással és műfordítással foglalkozik.