Irizáló, kékeszöld gömbök egy kirakatban / a hamis istenek

Gyakorló szkeptikusok átlagos napnyugtái

Renegát angyalok lőnek ki fénytojást a vérző égre, felhőágyúval – így készülünk a télre, mondják, esetleg megváltással és egy zsák szalmával.

Ökörleheletbe bújtatott reklám, neonfelirat eretnek igének. Fűtött szobában, konvektor mellett, pokrócok alatt reszket a lélek.

Áldozati állatok

Irizáló, kékeszöld gömbök egy kirakatban a hamis istenek. Eső fölötti felhőrétegek, szitakötőszemek féldrágakőből kifaragva.

Kőből lett állatka mind, aranybarna cirmos, hegyes orrú, karcsú, mindenre vak. Szemérmetlen íriszében göndör hónalj a közeli park.

Megnyúzta az utcát. Széttépett ingek áztak a kerti slag vizében, merőlegesen hullott rá az eső az égből. Napraforgó lángolt, kakas rikoltott, tüskés szárakról anyajegyforma termés csüngött.

Napnyugták vérpadján térdelt le és várt, hogy aztán agyarakat növesszen, és széttépjen mindenkit, aki vétett ellene. Okker és arany mocsárban lubickolt, magára fonva hínárt és felpuhult holttesteket – más bánatán tenyészett, öntudatlanul röfögve. A vértó párahomályán át pokoltól gőzölgött a teste.

Az erdő mélye sűrű, fehér párát lehel. Fenyőárnyak a szánkódombon. A jószág az udvaron, nevét sem tudom, kétfejű fiat ellik, egy erdei istencsemetét. Koromfekete kökénybogyók dideregnek ráncosan a csontszínű réten.

Süketnéma éhség, vak szomj – hörgi az önkényúr idill, futkározva a kihalt udvaron. Egy rossz szó mindig többet nyom a latban, mint száz jó – énekli végre szabadon.

III.

Aludnom kell, korán kelek. Meg kell etetnem a disznót, minden mást csak azután lehet.