az almahéjon azt a pici, barna a foltot

Senkiföldje

Meguntam, hogy megcibál az élet, iderángat, odarúg a banda – senkiföldje lesz az új albérlet, nem érdekel megváltók haragja.

Itt nádifarkas vonít, nem kórus üvölti azt, hogy kit és mit lehet, nem ugraszt meg megpattant rugójuk, a nyugalom itt sosem végleges.

Senkiföldje nem bunker, nem otthon, nem zöld a füve, nem is fekete, megtalálnak úgyis a bolondok, hogy homokra ejtem a fejemet.

Két kerítés közt süppedős a föld, megágyazok, nem rejt el a rejtek, a semmi szúrós pokróca fölött hallgatok és magamat felejtem.

Hazafias vers a purhabról

A vágányzárak országlását, az üvegfalnak csapódó fenyőrigót, a purhabbal töltött tereket, a keskeny nyomtáv szédületét, az ideiglenes megoldások örökkévalóságát, a terasszá fedett erkélyeket, azt a vidratetemet a csatorna partján, a leejtett vállat, a szűk árteret, a tujafák sortüzét, a nyomot a sólyomsziluett fölött, a billegést a palló peremén, a szigetelésben kaparászó állatot, a síkságot, a távlatot, az ezüstvesszőt, a szüntelen frontátvonulást, a hazaadott labdák rémületét, az átmenetek folytonosságát, a levert fecskefészkeket, a homoki erdők falankszterét, az almahéjon azt a pici, barna a foltot, a nejlonzsákot, a hosszú kánikulát, megint az állatot, ami rágja a gipszkartont, a ki nem kényszerített hibák sorát, a köztesség otthonosságát, a csuklós buszon a kapaszkodót, és megint, megint a purhabot, ami nélkül meztelen vagyok.

Búvár

Mert a holtág lecsapolt medrébe költöztünk, cserepes lett az ajkunk, mint az agyag. Ropog a vékony kéreg, ha repedéstől repedésig ugrálnak a gyerekek. Beszakadnak a lágy iszapba. Apró koponyákat hoz föl nekünk a búvár, éretlen almákat, találgatjuk, kié lehet, hogyan neveztük, amikor még nevet adtunk egymásnak. Iszapból van a ruhája.

Három gyerek, két ló, egy migráns süppedt el itt, mióta belaktuk a száradó medret. Jó föld ez, jó föld, tele van nehézfémmel, jó a paprikának, jó a paradicsomnak, jó a batátának, jó föld a fóliának, mantrázzák a parasztok, csak kár, hogy a migráns elrágja a palánták gyenge gyökerét, elrágja, mint a lóbogarak. Dobkályhával, nejlonnal, palackkal etetik, hátha megbékül.

A lovat hozd föl nekünk inkább a sárból, könyörögnek a gyerekek ugróiskola közben, a lovacskával szeretnénk játszani, kedves migráns. De a búvár nem érti, nem akarja, mindhiába. Őszre úgyis megnőnek itt a fák, tudod, jó föld ez, alig hullik a mag a repedésbe, máris kisarjad a nyár, a fűz, a barka – most hozd föl őt nekünk, kérlelik, föl a napra, ősszel a nagy fák gyökerén úgyse rágja át magát, hiába köröz az idegenrendészet.