top of page

Kollár Árpád versei

2025. szept. 5.
2 perc olvasás

az almahéjon azt a pici, barna a foltot

 

Senkiföldje

 

Meguntam, hogy megcibál az élet, iderángat, odarúg a banda – senkiföldje lesz az új albérlet, nem érdekel megváltók haragja.

 

Itt nádifarkas vonít, nem kórus üvölti azt, hogy kit és mit lehet, nem ugraszt meg megpattant rugójuk, a nyugalom itt sosem végleges.

 

Senkiföldje nem bunker, nem otthon, nem zöld a füve, nem is fekete, megtalálnak úgyis a bolondok, hogy homokra ejtem a fejemet.

 

Két kerítés közt süppedős a föld, megágyazok, nem rejt el a rejtek, a semmi szúrós pokróca fölött hallgatok és magamat felejtem.

 

Hazafias vers a purhabról

 

A vágányzárak országlását, az üvegfalnak csapódó fenyőrigót, a purhabbal töltött tereket, a keskeny nyomtáv szédületét, az ideiglenes megoldások örökkévalóságát, a terasszá fedett erkélyeket, azt a vidratetemet a csatorna partján, a leejtett vállat, a szűk árteret, a tujafák sortüzét, a nyomot a sólyomsziluett fölött, a billegést a palló peremén, a szigetelésben kaparászó állatot, a síkságot, a távlatot, az ezüstvesszőt, a szüntelen frontátvonulást, a hazaadott labdák rémületét, az átmenetek folytonosságát, a levert fecskefészkeket, a homoki erdők falankszterét, az almahéjon azt a pici, barna a foltot, a nejlonzsákot, a hosszú kánikulát, megint az állatot, ami rágja a gipszkartont, a ki nem kényszerített hibák sorát, a köztesség otthonosságát, a csuklós buszon a kapaszkodót, és megint, megint a purhabot, ami nélkül meztelen vagyok.

 

Búvár

 

Mert a holtág lecsapolt medrébe költöztünk, cserepes lett az ajkunk, mint az agyag. Ropog a vékony kéreg, ha repedéstől repedésig ugrálnak a gyerekek. Beszakadnak a lágy iszapba. Apró koponyákat hoz föl nekünk a búvár, éretlen almákat, találgatjuk, kié lehet, hogyan neveztük, amikor még nevet adtunk egymásnak. Iszapból van a ruhája.

 

Három gyerek, két ló, egy migráns süppedt el itt, mióta belaktuk a száradó medret. Jó föld ez, jó föld, tele van nehézfémmel, jó a paprikának, jó a paradicsomnak, jó a batátának, jó föld a fóliának, mantrázzák a parasztok, csak kár, hogy a migráns elrágja a palánták gyenge gyökerét, elrágja, mint a lóbogarak. Dobkályhával, nejlonnal, palackkal etetik, hátha megbékül.

 

A lovat hozd föl nekünk inkább a sárból, könyörögnek a gyerekek ugróiskola közben, a lovacskával szeretnénk játszani, kedves migráns. De a búvár nem érti, nem akarja, mindhiába. Őszre úgyis megnőnek itt a fák, tudod, jó föld ez, alig hullik a mag a repedésbe, máris kisarjad a nyár, a fűz, a barka – most hozd föl őt nekünk, kérlelik, föl a napra, ősszel a nagy fák gyökerén úgyse rágja át magát, hiába köröz az idegenrendészet.

 

 
 

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése
Borsos Bence: megálmodtam

hetekig nem aludtam utána hogy soha többé / ne találkozzam a nyomorral az önzőséggel / a savanyú gumicukor árus mosolyával ott álltunk a búcsúi forgatag kellős közepén nyár volt az utcai ivókútnál tol

 
 
Országh Virág: Külalak

Engem csak kiírattak mindenhonnan. Apa mostanában mindig azt mondja, nemhogy a rézfaszú bagoly, de még a szellemek sem fognak megbaszni, ha ilyen kövér maradok. Anya szerint ez a szerelem egyik legősi

 
 
Lauer Péter: Szobor

az idő a test / fényét lassan átszínezte Emlékszel, vettünk egy szobrot, emberalakút, műkő volt, de élethű – a kert végébe tettük, maradjon nekünk és a madaraknak. Kezdetben minden nap lejártunk hozzá

 
 

IMPRESSZUM

© szifonline

Felelős szerkesztő: Szép V. Árnika

  • White Facebook Icon
  • White Instagram Icon

líraszerkesztő: Szép V. Árnika

prózaszerkesztő: Borcsa Imola

a weboldal grafikái Veréb Csilla munkái

bottom of page