nem-e a szavak használnak minket

Nem beszélgetek eleget a ChatGPT-vel. Megint egy mulasztás. Szakmailag mibe kerül ez nekem? Rákérdezhetnék. Az új modell kevesebbet hazudik. Ettől egy szerencsés embernek érzem magam, aki aggodalmas. Hiszen nem beszélgetek eleget a ChatGPT-vel. Ebből még balszerencse fakadhat, mint egy gejzír. A gejzíreket imádják a turisták. „Where is the Parlament?” Kezdhetném így is, kattog a vonat, meg egy gondolat. Sosem jártam Lőkösházán, csak Lőkösháza felé. Másik gondolat. Önmagunk új modelljét is bejelenthetnénk, fekete garbóban, tudják meg a pórok, ez az ember kevesebbet hazudik. Rámutatok egy régi fényképen magamra. „Ez a régi modell csak mendegélt az utcán és hallucinált.” „A mi autónk”, mutatna rám egy kislány. Mint egy kis szobor, fejem a tenyeremben. Hallucinálok megint. A kalandor előtt, aki már nem lehetek, az oltáron, ami még lehetek. Ugyanis jól tűröm a monotóniát és jellemző rám a spontaneitás. Így hát Lőkösházán bemászok egy putriba, ott várom a kalandort, felfénylő-kihunyó porglóriában, négykézláb. Hallucinálok megint. Rákérdezhetnék, hogy a gólörömön túl hányféle öröm létezik. De az is érdekel, hogy az inuitok mennyi szót ismernek a hóra, és hogy melyik szituációban melyiket illik használni. De az is érdekel, hogy nem-e a szavak használnak minket. Anyámmal se beszélgetek eleget. Ha másképp döntök, abból még balszerencse fakadhat. Pedig jól dönteni nehéz, mint dobozban hajózni, a láthatáron fejek, monotóniatűrés meg spontaneitás. A jó tulajdonságaink, amik rosszak. Hajózok, megint egy mulasztás.