A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést.

Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

A luxizás szót Lázár Jánostól, a nyelvpolitikai vetületek alapos olvasatait Vida Kamillától tanultam. A hisztikézésben nagy elődeim vannak, az Ifjú Werthertől – mit gondol, aki beírja a Google-be, hogy Az ifjú Werther szenvedései röviden? – a szentimentálisokon át az egzisztencialistákig, az újkomolyokig és Locker Dávidig.

A latin hysteria ’méhbetegség’ és a görög hüszteré ’anyaméh’ szóból ered.

El kell mondanom valamit, amit megtanultunk nem kimondani, mi, első generációsok, akikre kulturális migránsként trendi hivatkozni. Kényelmetlen minden hely, pedig valahol muszáj beszélnünk a verseinkről, de nem, nem vár minket öröm. Az (irodalmi) tereinket csak használni tudjuk, de soha nem lesznek egyértelműek, mint azoknak, akik tudják, mire jó egy vers.

A váratlan indulati kitörésekkel, szorongással és kényszercselekvésekkel járó idegbetegséget a századfordulón a sorsuk felett eszköztelen nagypolgári és nemesi nők betegségének tartották.

Mert tényleg, mire jó egy vers?, semmire, apám, anyám mondja bennem, és az ő hangjuk erősebb, csak gúny van már a felvetésre is, hogy bármire jó lehet, amit írok. Lennének legalább öncélúak, kacaghassak, mert anyám soha semmit nem csinált öncélból, de belehalunk, és mégis – mi, első generációsok – hiszünk az üzenetben, a verseink zengő, dühös ércek, a pengő cimbalom a muzsikánk. Ugatnák legalább az öncélt.

Rendszertudatos feminista narratívák nélkül tekintettek a tünetegyüttesre.

Ez a vers akkor jó, ha bólogatsz és sajnálsz minket, de nem mered megosztani a Facebookon, mert gyanakodnának, hogy te is idegen vagy a templomainkban. Ha jó vers lenne, szembesítene. Vállalt képviselettel, de tisztán is, az esztétika erdejéből megjelölt fákat vágna ki, mondatokat, amik megértek a leírásra. De ez a vers kényszercselekvés, minden vers az, anyámnak ezt hogyan mondhatnám el, és hogyan magyarázhatnám el bárkinek, aki mást mondana el a versről, aki az anyja csöcséből szívott szebb válaszokat.

A hiszti játékos képzésű, a bizalmas nyelv szava, a hisztike tovább becézi, lágyítja a már bevett alakot.

Csak egyszer tudnám ezt majd jobban megírni!